Nem a híres vonat futott be a Hollán Ernő utcába, csütörtökön az utóbbi években Bécsben élő dobos, Juhász Márton érkezett a Budapest Jazz Clubba, és adta idei első fővárosi koncertjét. Hagyományos zongora, bőgő, dob felállású, akusztikus formációval látogatott haza. Mindhárman az osztrák jazzélet jeles képviselői, Juhász Márton a zongorista Bartha Mátyást, és a bőgős Hofecker Mátyást hozta magával Bécsből. Juhász Márton fúziós dobosként lett a közönség kedvence, legtöbben talán az általa 2011-ben alapított Euro-African Playground zenekarban ismerték meg. Az afrikai ritmusokon alapuló lüktető zene, a három gitárossal, billentyűssel, szaxofonos-fuvolással, basszusgitárossal, és az elképesztő ütőhangszeresekkel hamar népszerűvé vált. Ahogy annak idején az én generációmat a Syrius terelte a jazz irányába, a mai fiatalok közül sokan az ő zenekarának köszönhetően tették meg az első lépéseket a jazz felé. 2014-ben az év jazz együttesének választották a JazzMa.hu olvasói, Marcit pedig az év dobosának. Rá egy évre megjelent lemezük is, és 2015-ben újra Juhász Márton kapta a legtöbb „Reader’s poll” szavazatot a dobosoknál, a Playground pedig a harmadik lett minimális különbséggel az akkor berobbant Syrius Legacy, és az újjá alakult Balázs Elemér Group mögött. Természetesen a híres bostoni Berklee egyetemen végzett dobos közben a „klasszikus” jazz zenéhez is mindvégig hű maradt, a swingtől az avantgárdig otthonosan mozogva. „Úgy érzem, mostanra értek össze bennem a különböző műfajok. Régebben néha elbizonytalanított, hogy egymástól távol álló zenéket szerettem, de mára már látom, hogy mi a közös bennük. Sokat segített a saját stílusom kialakításában, hogy megtanultam felismerni, mit szeretek egy-egy műfajban.” – mondta lapunknak adott interjújában két évvel ezelőtt. Azóta Bécsben élve kicsit eltűnt a hazai rajongók szeme elől, de hazalátogatásai során adott koncertjei mindig emlékezetesek maradtak. Mostani triójában Bartha Mátyás zongoristához több mint 10 éves szakmai és baráti kapcsolat fűzi. A Balogh Csibe Jenő Jazz Zongora Tehetségkutatón feltűnt szentendrei fiút zenekedvelő édesapja íratta testvéreivel együtt zeneiskolába. 14 éves koráig klasszikus zongorát tanult szülővárosában, közben egyre többet hallgatta a rádió jazzműsorait (vajh, ki lehetett akkoriban a Bartók Rádió jazz szerkesztője?), és végül úgy döntött, hogy a klasszikus helyett, a jazz-zongora szakon folytatja tanulmányait. Szerencséjére a közeli Pomázon indult ilyen szak, ahol ráadásul Nagy János tanította. A tanár úr alaposan felkészítette, így 2010-ben felvették a grazi művészeti akadémiára. Jelenleg Bécsben él, ahogy a trió bőgőse, a Pécsett született Hofecker Mátyás is. Ő öt éve, 2012-ben került a zenekarvezető látókörébe. A középiskola befejezése után sikeresen felvételizett a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazz Tanszékére ahol, Csuhaj Barna Tibor növendéke lett. 2012-ben elnyert egy ösztöndíjat, melynek keretein belül fél évet tanulhatott a Kunstuniversität Graz jazz tanszéken. 2013 júniusában sikeresen diplomázott a Zeneakadémián, majd a következő évben felvételt nyert a bécsi Konservatorium Wien Privatuniversität mesterképzésére. A bécsi magyar fiúk öt éve játszanak együtt, ezalatt nagyon összeszokott, összecsiszolódott hármassá váltak. Csütörtöki koncertjükön repertoárjukban főleg standard feldolgozások szerepeltek. A „Great American Songbook” örökzöldjeiből többnyire az 1950-es és 60-as évek legendás zongoristáinak darabjait válogatták, Ahmad Jamal, Hank Jones, Sonny Clark, Bud Powell, George Shearing, Red Garland, Tommy Flanagan, Bobby Timmons kompozícióit. Jól szerkesztett, remek szólókkal tarkított műsorukat a közönség kitörő lelkesedéssel fogadta, a végén annak rendje-módja szerint vissza is tapsolta őket. A ráadás meglepetést tartogatott, a közönség soraiból a szintén Bécsben játszó Gayer Mátyás is felpattant a színpadra, és Bartha Mátyás mellé a zongorához ült. A négykezes közben egyszer helyet cserélve osztoztak a billentyűkön. Marci és a három Mátyás boldogan utazhatott vissza Bécsbe. Muzsikájukkal bizonyították, hogy a hagyományokhoz hű jazz is eljut a mai közönséghez, ha azt olyan frissen, szellemesen játsszák, mint ők. Az öt éve alakult trió mindhárom tagja, és a negyedikként beugró társuk is aktív résztvevője a bécsi és a grazi jazzéletnek, ezt a koncertet hallva remélhetőleg Budapesten is egyre többször találkozunk majd velük. Somogyvári Péter

Juhász Márton, a Berkleen végzett és ma már Európa-szerte játszó, nagyszerű fiatal dobos szenvedélyes érdeklődése Nyugat-Afrika zenei öröksége és annak európai talajba történő átplantálása iránt eredményezte az album kilenc tagú névadó együttesének létrejöttét. A huszon-harmincvalahány éves magyar jazz-zenészek krémje egyesítette erejét a virtuóz, látványos szenegáli ütős, balafonos és énekes, Ibrahima Cheikh Fallal. A zene sokrétű, változatos, izgalmas, táncolható, dúdolható afro-jazz-rock, amely mindamellett komoly hangszeres tudást és nagymértékű egymásra figyelést igényel. Óriási szükség van az ilyen muzsikára, amely, mint egy emberöltővel korábban a karibi és afrikai zenészekből Londonban összeállt Osibisa vagy Ginger Baker társulása a nigériai Fela Ransome Kuti csapatával, élvezettel járható hidat teremtett a fiatal rockrajongók számára a jazz felé.

Pallai Péter

A fülledt meleg és a gyakori gerjedés sem ártott a Szabó Dániel Quintet sikeres szereplésének a Lamantin Jazz Fesztivál negyedik napján. Ekkora mázlink csak nekünk, fesztiválozóknak van, hogy két egymást követő napon, két ekkora hazai zongorafenomént hallgathassunk.

Mindössze három alkalommal játszott az erre a nyárra frissiben összejött Szabó Dániel Quintet. Nagykanizsán és Budapesten a múlt héten léptek fel, az alapos szakmai portál jelzései szerint sikeresen, és Tímár Péter személyes meghívására végül Szombathelyre is ellátogatott a „most már rutinos” csapat. Nem volt könnyű összehozni az alakulatot, hiszen a zenekarvezető-zongorista-zeneszerző életvitelszerűen Amerikában, Los Angelesben él, Szandai Mátyás bőgős Párizsban, Juhász Márton dobos pedig Bécsben. Bacsó Kristóf szoprán- és altszaxis hosszú amerikai és franciaországi csavargások után itthon van, ugyanúgy, mint Zana Zoltán, tegnap az Új Equinoxban már hallott altszaxofonos. A most 40 éves zongorista 1998-ban került reflektorfénybe: megnyerte a Füsti Balog Gábor jazz- zongoraverseny tehetségkutatóját, mindössze 22 évesen, de a két, hasonló korú szaxis zenésztárs is nagyjából ekkor debütált: 1999-ben az Ablakos Lakatos Dezső Szaxofon versenyt nyerték meg. A csapatból csak az ütős, Juhász Márton 30 alatti, de Bacsóval együtt ő is a talán legnevesebb jazz-főiskolán, a bostoni Berklee College of Music-on végzett.

A foci EB miatt bölcsen 21 órára tett koncert előtt azért az Improvizációs Tábor hallgatóiból verbuválódott Beta Chord formáció játszott egy keveset nekünk. Girincsi Fruzsina énekesnőről még hallani fogunk, úgy hiszem, de a derekasan és pontosan játszó többi muzsikus nevét is megörökítem: Fenyvesi Márk- gitár, Papp Tamás- zongora, Pál Gábor basszus és Zombor Atus- dob. Már elmúlt 9, mikor a zenekar belekezdett az első számba, az Útkereszteződésekbe. A forró, párás, nehéz levegő, a tompa neonfények, a Krúdy- klub családias beltere igazi 50-es évekbeli amerikai bebop-klub hangulatot adott az eseménynek. A szövevényes, tekergő zene, a széttört, aszimmetrikus ritmusok, a hangszerszólókra kihegyezett felépítés a kedden hallottaktól alaposan eltért. Bacsó szoprán-, majd Zana tenorszólói mellett bemutatkozott Szabó is: különösen a második számban, a Bossanovában végeláthatatlanul hömpölygő zongorafutamai megadták a jelzést a továbbiakra. Vagy Dani volt az átlagnál magasabb, vagy a zongora volt annál alacsonyabb (az előbbire tippelek), de kezdéskor a kottatartó állványt egyszerűen vízszintesbe hozta, és az odafektetett kottákból fentről olvasott.

A La Plage c. számban a leginkább összeszokott Bacsó és Szabó zongora-szopránszaxofon kérdezz-felelek játéka volt élménytadó. Kristóf a magas hangok fújásakor bizony gyakran „besegített” azzal, hogy ilyenkor lábujjhegyre tornászta fel magát. Az ostinato dörmögő bőgőszólamra felrakott 6/8-os progresszív darab, a Lebegés ismét más hangulatot adott: a tenorszaxik melankolikus kórusa, Juhász csilingelő kütyüi, a west coast-os zongora futamai elvarázsoltak bennünket. Érdekes módon az ezt követő számban, az Istinató-ban jött át először igazán jazz-zenéjük extázisa úgy, hogy csak trióban, fúvósok nélkül játszottak: a kelet- európai népzenei dallamokra írt, páratlan ritmusokban variált (mintha 11/8-ot is számoltam volna benne) számban Dani saját (ez nagyon látszott rajta), és persze a mi örömünkre két akkora szólót tekert, hogy az nem volt mindennapi. Persze Szandai Mátyás nagyon profi, pontos és Juhász Márton ötletdús, sokszor alaposan „megfűszerezett” játéka is hozzájárult ehhez. Ekkora mázlink csak nekünk, fesztiválozóknak volt, hogy két egymást követő napon, két ekkora hazai zongorafenomént hallgathassunk.

A hangulat ezután már nem hagyott alább, előbb egy swingben, amelyben mindkét szaxis tenoron rögtönzött, mégis jól megkülönböztethető játékkal, majd egy latin alapra játszott (Közös alapok c.) számmal köszöntek el több mint másfél órás koncertjük után a közönségtől. A fülledt meleg (pedig van légkondi a helyiségben!) és az időnkénti gerjedések egy kicsit ugyan visszavettek az élvezetből, de a jól megérdemelt vastaps után egy újabb meglepivel rukkoltak elő a zenészek. A ráadás egy szopránszaxi- zongora duó volt, melyet Dani írt, és Kristóffal közösen adták elő. A Gyermektánc, a már említett népzenei gyökerek mellett most Szabó Dániel kortárs zenei oldalát mutatta meg. Nem voltam biztos abban, hogy el tudok menni erre a koncertre. Ezután biztosan állítom, kár lett volna kihagyni!

Gróf István

Mivel is lehet legjobban egy fárasztó munkanap után kikapcsolódni? Nos, a jazzmuzsika erre kiváló! Főként, ha az ember olyan kuriózum zenészekkel teheti meg mindezt, mint akik a Szabó Dániel Quintettet alkotják

A kis késéssel induló koncert az együttes vezetőjének, Szabó Dánielnek üdvözletével és felvezetőjével indult, ahol kiderült, hogy a zenész milyen jól emlékszik arra, hogy mikor és melyik formációval lépett már fel kis városunk színpadain. A felvezetés után máris a hangszerekbe csaptak a zenészek, és már az első fél perc után érezhető volt az az egyedi milliő, ami teljesen megkülönbözteti a zenéjüket a többi jazzformáció munkásságától. Mint tudjuk, az együttes vezetője gyermekkora alatt elég erőteljesen szívta magába a közép-európai kultúrkörök tradícióit, melyet az Amerikai Egyesült Államokba való kiköltözése után a helyi hatásokra kissé átgyúrt, természetesen érzékenyen ügyelve arra, hogy sohase felejtse el azokat a zsinórmértékeket, melyek megmutatják, hogy honnan is jött, s mi az igazi hazája. Egyéni hangvételű standard feldolgozásaiban és saját műveiben könnyen felismerhetőek ezek a sokszínű hatások, többek között népzenei és klasszikus komolyzenei motívumok tarkítják az amúgy remek jazz kompozícióit. A dalszerző-kompozista egyedi világszemléletét híven tükrözi az a fajta játékosság, amivel a sokféle stílust képes szabadjára engedni a dalaiban, mindezt azzal a finomsággal vegyítve, hogy a magvas alapot képes a klasszikus jazzformákkal érzékenyen vegyíteni. Aki már járt jazz koncerten, jól tudhatja, hogy a Móricz Művelődési Ház szokása, hogy felajánlja a fellépő zenészeknek, hogy ha szeretnék, akkor akár a 0. sorban is játszhatnak, nem szükséges a színpadot használni. Ezt a fellépők jelentős része szívesen fogadja, hiszen így kevesebb fényben, s a közönségtől erős karnyújtásnyira, azonos magasságban, kicsit bensőségesebb kapcsolatot alakíthatnak ki a hallgatósággal. Nos Dánielék is így tettek, a színpad helyett a nézőteret választották, és fergeteges koncertet adtak. Mondani sem kell, ezt nem nehéz, ha valakinek olyan zenésztársai vannak, mint a két szaxofonos Bacsó Kristóf és Zana Zoltán, az alapot biztosan szolgáltató Szandai Mátyás a bőgőnél és Juhász Márton a doboknál. A szaxofonos szekció szólóinál érdekes élményt adott, hogy a két, eltérő hangmagasságú szaxofon milyen élvezetesen tud együtt játszani, egymást erősíteni, néha játékos vitákba, harcokba belemenni, s persze a szólókban hatalmasakat brillírozni. Természetesen nem lehet elmenni Szandai Mátyás bőgőszólamai mellett sem szó nélkül, hiszen az emberes méretű hangszer igencsak kezes bárányként működött közre a zenész kezei között a koncert egészén át. A doboknál és egyéb ütőhangszereknél pedig Juhász Márton hozta, amit egy ütős szekciónak kell: a pontos ritmust, a megfelelő dinamikát, mindezt úgy, hogy az egyéni ízét belecsempézte, a már amúgy is rendesen megfűszerezett dalokba. Az idő pedig fénysebességgel járt, s a koncert sajnos befejeződött. Órámra pillantva az örök igazság jutott eszembe: „Hiába, jó társaságban repül az idő!” Igazán köszönjük a remek koncertet, a kellemes estét!

Dallista: 1. Ütközés 2. Lebegés 3. La plage 4. Gyermektánc 5. My Favorite Things 6. Bossa Nova

Goór Gábor

Találkozás – Sapszon Orsi első szólólemezét tartom a kezemben. Számomra tényleg ez a találkozás pillanata, mert egy olyan énekesnőről van szó, akinek bár nevét jól ismerem, élőben még soha nem hallottam énekelni, így nem cseng a fülemben a hangszíne, zeneisége. Mint olvasom, Orsi életébe családi hagyományként érkezett a zene szeretete és művelése. Ennek köszönhetően kisgyermekkora óta tanult zenét, kezdetben klasszikust, később pedig a Kőbányai Zenei Stúdió ének tanszakán képezte magát. A 2013-ban saját nevén alapított quintett zenekara mellett több neves formáció tagjaként ismerheti őt a közönség – jelenleg a Geszti Péter alapította Gringo Sztár zenekarban és az Octovoice énekegyüttesben énekel.Itt az idő, hogy közelebbről is szemügyre vegyem a borítót és a lemezt, mielőtt meghallgatnám. Hiszek abban, hogy egy lemez esetében a külsőség, úgymint a borító annak minden részletével nagyon fontos eszköz. Ebben tud valami pluszt adni egy fizikai értelemben vett lemez az internetes kiadványokhoz képest. Üzen az előadóról és természetesen a hanganyagról is, asszociációkat és zenei képeket indít el bennünk. Ebben az esetben egy már külsejében esztétikus, harmonikus kiadványról van szó. Eleganciát és lágyságot sugároz, és tökéletes összhangban áll a lemez műsorkoncepciójával, miszerint régi magyar slágereket szólaltatnak meg a hagyományokat tisztelve, mégis új köntösben. A borítón Orsi portréját látjuk, mintha csak egy régi fekete-fehér filmből lépett volna elő. A booklet-ben további fotókat láthatunk a sorozatból, egy-két quintet képpel kibővítve.

Ha Orsi zenéjét előzetesen nem is ismertem, azt hiszem, mindenki egyetért velem abban, hogy a zenekar névsora már magában kimeríti a garancia fogalmát – Fenyvesi Márton gitározik és egy duettben énekel is, Cseke Gábor zongorázik, Kiss Benedek basszusgitározik és bőgőzik, a doboknál pedig Juhász Mártont hallhatjuk. A hangszerelések Fenyvesi Marci és Gábor munkáját dicsérik.

A „Szeretni bolondulásig” című Fényes Szabolcs–Szenes Iván szerzeménnyel indul a lemez, pezsdítően üde hangszerelésben. És itt végre megtörténik a találkozás köztem és Orsi hangja között is. Egy meleg tónusú, egységes hang fogad, és itt el is szégyellem magam, amiért ennyire kevés magyar nyelvű zenét hallgatok. Ez a páratlan szépségű nyelv annyira gyönyörűen lüktet, hogy egy pillanatra szeretnék külföldi lenni, és jelentés nélkül, csak a fonémák lélegzését figyelni. Orsi jóízlését dicséri, hogy ezeket a régi dalokat, amelyeket annyira könnyű, magától értetődő lenne negédesen és színpadiasan előadni, természetes puhasággal, minden giccs nélkül énekli.

Most már elárulhatom, hogy amikor Maloschik Róbert megkérdezte, írnék-e erről a régi slágereket feldolgozó lemezről kissé megtorpantam, ugyanis nem tartozik ez a műfaj a kedvenceim közé, és rögtön egy a mai kontextusban már nem igazán működő, leporolt muzsika zengett a fülemben, és az, hogy milyen tehetetlen leszek, ha olyanról kell írnom, ami nem tetszik. Aztán a közreműködők és hangszerelők névsora kissé megnyugtatott, de még mindig volt egy kis ellenérzésem. Kortárs énekesként biztosan nem éreztem volna tisztességesnek kritizálni Orsit, valótlant pedig még kevésbé írnék, de akkor mit tegyek, ha nem tetszik? Végül gondoltam, legfeljebb szépen csendben visszaadom majd a lemezt. Orsi első megszólalása szerencsére rögtön szétrobbantotta ellenérzéseimet és már izgatottan vártam, milyen benyomásaim születnek róla és zenéjéről.

Boldog vagyok, hogy megismerhettem egy olyan lemezt, ami mind a régi slágerek rajongóinak, és mind a kortárs jazz-zene kedvelőinek kedvére lehet.

Orsi manírokat nélkülöző, finom, kiegyensúlyozott éneke a nagyszerű hangszerjátékkal, de méginkább ezekkel a hangsúlyos és megragadó hangszerelésekkel párosítva egy igazán izgalmas és mély anyagot eredményezett, teljesen új meglátásba helyezve ezeket a már jól ismert szövegeket és dallamokat.

 

Sapszon Orsi – Találkozás (Tom-Tom Records 2015)

1. Szeretni bolondulásig (Fényes Szabolcs–Szenes Iván, Cseke Gábor–Fekete-Kovács Kornél)

2. Találkozás egy régi szerelemmel (Gábor S. Pál–Szenes Iván–Fenyvesi Márton)

3. Vagy mindent, vagy semmit (Bágya András–Szenes Iván–Cseke Gábor)

4. Miu miújság (Deák Temás– Szenes Iván–Cseke Gábor)

5. Most kéne abbahagyni (Wolf Péter– ifj. Kalmár Tibor–Fenyvesi Márton)

6. Holnap, ki tudja holnap látsz-e még (Fényes Szabolcs–Mihály István–Cseke Gábor)

7. Mindig az a perc (Fényes Szabolcs– Mihály István–Cseke Gábor)

8. Én igazán szerettelek (Bágya András–Szenes Iván–Cseke Gábor)

9.  Szívemben bomba van (Walter László–Harmathi Imre–Fenyvesi Márton)

10. A boldogság és én (Bágya András– Szenes Iván–Fenyvesi Márton)

 

Sapszon Orsi – ének

Fenyvesi Márton – gitár, ének

Cseke Gábor – zongora, billentyű

Kiss Benedek – basszusgitár, bőgő

Juhász Márton – dob

Palágyi Ildikó

Megjelent az Euro-African Playground debütáló lemeze! – Én pedig írok róla.

Nyáron a Debreceni Bor-és Jazznapokon már volt szerencsém hallani a vidám afrikai dallamokat. Most külön öröm volt, mikor megtudtam, hogy az akkor hiányzó láncszem, Gotthárd Misi (gitár) is hallható lesz az albumon. Ekkor éreztem, ez már rossz nem lehet, és nem is lett. Sőt!

Az idén 3 éves zenekart Juhász Márton dobos alapította, aki 2012-ben végzett a bostoni Berklee-n kitűnő eredménnyel. Azóta fellépéseik és díjaik száma egyre nő, nem csak hazai, de nemzetközi szinten is. Nem is csoda, hiszen a zseniális dobos a jazz élet megkérdőjelezhetetlen tehetségű és tudású fiatal zenészeivel vette körül magát. 2013-ban teljesedett ki a csapat a szenegáli-guineai mester djembés Ibrahima Cheikh Fall-lal, aki énekhangjával és balofon játékával is közreműködik a muzsikálásban. Feltűnő egyéniségével és nyitott, energikus viselkedésével ő hozza a legnagyobb show-t a színpadon. (Külön érdekesség volt számomra, mikor rájöttem, arca a hazafelé tartó solymári buszról volt olyan ismerős…) Az erős gitárszekciót Fenyvesi Márton, Gotthárd Mihály és ifj. Tóth István képezi. Szerintem nagyon jót tesz ennek a zenének az elektromos gitár. Pláne a zseniális szólókkal. A lemezen hozzám leginkább a rockosabb fusion-ös beütésű számok állnak közel, melyekben ez a hangszer dominál. És persze nem elhanyagolható a fantasztikus szaxofon és billentyű játék.

Tálas Áron fiatal korát (25 éves) meghazudtolva bánik a dobbal és a basszusgitárral. De tehetsége leginkább a billentyűk világában teljesedik ki. A lemezen főleg Fender zongorán hallható virtuóz előadása. Ávéd János pedig a tenorszaxofon és a fuvola mestere. Az 5-húros basszusgitáron Kiss Benedek nyújt határozott, pontos teljesítményt. Az ütőhangszereknél pedig Mogyoró Kornél hallható. Aki autodidakta létére Magyarország egyik legfoglalkoztatottabb perkása. A CD-n a nyugat-afrikai tradicionális és populáris dallamok tökéletes ötvözetét hallhatjuk a modern és fúziós jazz-zel. Nagyon eredeti a hangzásvilág. A zene vidám, de mély és intenzív energiákat mozgat. A tagokon pedig érezhető, hogy ez több évi közös alkotás eredménye. Összeszokott csapat. Virtuóz fiatal zenészek igényes, gondosan válogatott repertoárját hallhatjuk az albumon. Elismerésem és gratulációm Juhász Mártonnak, hogy így összetartja a bandát és annyi évi készülődés után végre rögzítve lett a profin megkevert anyag.

Személyes kedvenceim: Sounsoumba (Oumou Sangare): Tökéletes választás nyitószámnak. A téma afrikai motívumokra épül, de a Fender zongora hangzás a ’70-es éveket idézi. Kitűnő jazz-rock fusion. Nagyon jó háttér ütővel. Kiváló gitár- és zongoraszólókkal. The Bait (Marton Juhasz): Nagyon jó „kifordítós” bonyolult téma. Feszes tempó. Dinamikus, lüktetés. Tökéletesen együtt szóló jól meghangszerelt percussion. Stílusos modern szaxofonszólók. Engem pár szám kicsit a Weather Report hangzásvilágára emlékeztet, aminek örültem. Tutulenge (Lili and Nebaliya): Sejtelmes hangulat, feszes ritmika. Törzsi dobolás, ami a fuvolával kiegészülve nagyon érdekes hangzást kelt. Aszimmetrikus ütőzés. Emészthető nyugis zene. A borító, szerintem, szép, egyszerű és ízléses. Jók a színek és felkelti az érdeklődésem. Tetszik, hogy minimalista és lényegre törő, de talán elbírt volna egy közös képet a belső oldal. Ez a zene az, ami korosztálytól, származástól, rangtól, kaszttól függetlenül képes megérinteni az embereket. Erős lüktetése érzelmi impulzusokat küld a hallgató felé. Mintha ősi, törzsi bölcsességek nyilvánulnának meg a zene által és tanítanák nekünk a könnyed, szorongás nélküli, boldog élet titkát. A közvetítők pedig a lelkes zenészek, akik le se tagadhatnák, hogy örömzene, amit a „játszótéren” létrehoznak. Kedves olvasó, ha vidám hangulatú, igényes, profin meghangszerelt, táncra perdítő zenére vágyik, ezen a lemezen (és a koncerteken) garantáltan megtalálja.

Rossz reklámokban van ilyen közhelyes snitt: a világosbarna hajú, szem­üveges, európai értelmiségi fiú leül a dobokhoz, elkezd dobolni, és ettől megváltozik minden: mások a színek, más a hangulat, más a levegő, és minden az ellenállha­tatlan ritmusra rezeg. Dübög a ré­vü­letes fekazene. Ezzel máris sok mindent elmondtam a Euro-African Playground nevű csapatról, melynek vezetője a halk szavú, kifejezetten szerény magyar dobos, Juhász Márton. Négy éve alakította a nyugat-afrikai zenei hagyományt magáévá tévő zenekarát, és a Földközi-tenger itteni oldaláról lelt néhány hétpróbás társra – addigra már ő is végzett a Berklee-n, kitüntetéssel. A lassan minden finom lében kanál Fenyvesi, a hozzá képest is promiszkuus zenész, a fortélyos Tálas Áron (ezúttal csak billentyűn) és a dinamikus Ávéd János szaxofonos egyrészt, másrészt ifj. Tóth István, Mike Gotthard, Kiss P. Benedek és Mogyoró Kornél – meg sem próbálom számba venni, hogy ők négyen hány más zenekarban is jeleskednek, de stílusban, azt hiszem, minden megvan nekik. Összesen három gitáros viszont talán ezek közül egyben sincs. Az autenticitást tovább erősíti a menet közben hozzájuk csatlakozott Ibro, vagyis a guineai djembés, Cheikh Ibrahima Fall, aki 2011 óta Magyarországon él és tanít. Tekintettel a Womex begyűrűzésére, most az örömzenét eddig a stúdiózás elé helyező csapat megrázta magát, és gyorsan letettek az asztalra egy belevaló lemezt. A Euro-African ettől még marad bulizenekar, a sok komoly zenész inputjának köszönhetően pedig koncertjeik nem csak ringatózásra, táncolásra és dobpárbajon csápolásra valók, hanem a hangszeres játékban és a hangszerelési ötletekben való gyönyörködésre is. A lemez viszont akár egy rideg szobában hallgatva is kidomborítja, ami a bulikon nem tűnik fel: mennyire változatos számok és hangulatok követik egymást, és ugyan a groove-okat mindig végigviszik, a monotónia mégis kizárva. TOMA Kft., szerzői kiadás, 2015

“Azt ismerik, hogy a skót bemegy a jazzklubba?” Skócia kapcsán jobbnál-jobb whiskey-k, és kísértetkastélyok jutnak elsőként eszembe, a skótokról pedig a Róluk szóló, talán kissé túl óvatos hozzáállásukat a pénzügyekhez taglaló viccek ötlenek fel bennem. Azonban most Maloschik főszerkesztő úrtól egy -a fent említett nációhoz tartozó- fiatal zongorista debütáló albumát kaptam meg, “kivizsgálás” céljából. Alan Benzie névre hallgat a 25 éves pianista, aki már 17 esztendősen felhívta magára a figyelmet, hiszen megnyerte a BBC 3 “Skócia Fiatal Jazz Muzsikusa” (BBC Scotland Young Jazz Musician) díját. Nos, aki ennyire fiatalon ilyen rangos elismerést kap, arra bizony érdemes odafigyelni. Olyan szempontból is, hogy a korán jött siker és elismerés ne szálljon a fejébe; folytassa az elkezdett kemény munkát, fejlődjön tovább, “előbányászva magából” minden szívében-lelkében rejlő kincset. Sok kérdésem volt, így nagy kíváncsisággal, indítottam el az Alan Benzie Trio “Traveller’s Tales” című lemezét. A korongon Benzie mellett Andrew Robb bőgőzik (Ő is skót), aki -a változatosság kedvéért- 2009-ben szintén átvehette a BBC 3 hasonló elismerését. Nagy örömömre a “drums” felirat előtt ismerős nevet fedeztem fel, ugyanis a CD-n Juhász Márton dobol. Marcival volt szerencsém néhányszor együtt játszani. Kiváló zenészt és embert ismertem meg személyében, aki szerénységével, intelligenciájával, és -természetesen- dobolásával lenyűgözött. Fiatal kora ellenére szerzőként is igen aktív Alan Benzie, hiszen a “Traveller’s Tales”-en tíz kompozícióját hallhatjuk. Ilyen esetekben szoktam volt mondani, hogy ha valaki hatalmas zenei tehetsége mellett még jóképű is, hát kérem, én azt már nem tudom feldolgozni! Ennek tipikus példája volt a zseniális Chet Baker; persze mielőtt tönkre tette Őt a drog… Ja, és én! (Csak hülyéskedem; elnézést, de nem tudtam kihagyni!) Alan külsejéről viszont döntsenek a hölgyek (bár a lemezborítón kívül-belül kép “nuku”; további információ “ráguglizás” esetén elérhető), én maradnék a zongorázás elemzésénél. Tehát tíz dal Benzie-től. Vajon milyen gondolatok járhatnak egy XXI. századi “young man” fejében? Felgyorsult, gépies, közönyös világunkban milyen impressziók érnek egy 25 éves művészt? Jelentem: Alan munkái életkorán jóval túlmutató érettségről, bölcsességről tesznek tanúbizonyságot! Számai tájakat, színeket, illatokat varázsoltak elém. Ez a “srác” szelíden terelt engem saját világában, megmutatva annak édes gyümölcseit. Benzie nem “szégyelli”, hogy szereti a szépet, szereti a harmóniát. És egy pillanatig nem érzelgős! Önzetlenül kínálja nekünk azokat a bizonyos gyümölcsöket, melyeket tehetsége bőven termő fájáról szakított. Improvizációiban egyértelművé teszi, hogy ismeri és nagyon magas szinten műveli a mainstream jazzt is. Magyar muzsikus szlengben nagyjából így hangozna az előző mondat: “ez a gyerek biztosan jól játszik standard-eket is!” És igen, ez nagyon fontos! Nem vagyok annak híve, hogy kötelező mindenki számára a “fősodrás” elsajátítása, hiszen számtalan előadót lehetne említeni, akik egyszerűn magukat adva alkottak nagyot. De azért nem rossz, ha egy jazzista ismeri és játssza a “Stellát”… Mindenkinek megvan a “hőse”. Azt gondolom, Alan Benzie-é Brad Mehldau. Vagy legalábbis valószínűleg az egyik, hiszen kompozíciói és rögtönzései erősen a Mehldau által fémjelzett stílusra hajaznak. Higgyék el, nem akarom kimagyarázni magam, hogy én nem úgy értettem; őszintén írom le: Benzie egyéni hangvételű zongorista. Igen, vannak gyökerei, melyek Brad Mehldau felé ágaznak, sőt, némi Keith Jarrett és Herbie Hancock hatást is vélek felfedezni játékában. De mindezeket magába építve, saját -szellemmentes- csodás kastélyát építi gőzerővel. Andrew Robb és Juhász Márton kivételesen nagyszerű ritmusszekciót alkotnak. Érzékenyek, minden idegszálukkal Benzie-t figyelik és kiszolgálják, úgy, hogy közben hallhatóan Ők is élvezik, jól érzik magukat, kiteljesednek. Örülök, és büszke vagyok, hogy magyar jazzmuzsikus is szerepel egy ilyen világszínvonalú felvételen! Bravó, Marci! Azt ismerik, hogy egy skót bemegy a jazzklubba? Leül a zongorához, elkezd játszani gyönyörű billentéssel, csodás dallamokat a triójával. A Közönség hálás. Csattanó helyett tapsoló kezek hangja csendül fel. És ez nem vicc! “Ráadás info”: szeptember 12-én 21:00 órától a BMC Opus Jazz Club-ban koncertezik az Alan Benzie Trio!

Alan Benzie Trio: Traveller’s Tales (2015)
1. Hazy Dawns
2. Glass
3. From A to B
4. Leaf Skeletons
5. Frog Town on the Hill
6. A Wandering Mist
7. Western Embers
8. Old Haunts
9. Midnight Cafe
10. Stony Shore

Alan Benzie – zongora
Andrew Robb – bőgő
Juhász Márton – dob

Gáspár Károly

Kocsis Zoltán és a Nemzeti Filharmonikusok magasra tették a lécet a szabadtéri nyár összes további előadója számára. A nagyszínpadon ünnepélyes keretek közt levezényelt grandiózus nyitókoncert után másnap mégis kellemes változatossággal szolgált intimebb hangulatú térben, szűkebb közönség társaságában hallgatni minőségi zenét. A Budapesti Nyári Fesztivál legfőbb vonzereje a programkínálat lehengerlő sokszínűsége. A látványos showműsorok közt megbúvó hangulatos kamaraprodukciók nélkül ugyanúgy hiányérzetünk lenne, mintha elmaradna egy-egy opera- vagy táncbemutató. A margitszigeti szabadtéri helyszín igen jól sikerült felújítása egyébként is arra csábít, hogy minél több időt töltsünk el a Víztorony tövében. A sétahajókázással és vacsorával egybeköthető zenei programsorozat, a Jazzy Tower koncertjei tulajdonképpen hibátlan élményt nyújtanak. A Szőke Nikoletta Quartet a fátyolos hangú, csodaszép énekesnő mellett három egészen kiváló zenészből áll. Szakcsi Lakatos Róbert (zongora), Barcza Horváth József (nagybőgő), és Juhász Márton (dobok) teljes értékű tagokként, egységes minőségben kísérték a hat albumnyi repertoárból gonddal és kedvvel kiválogatott, majd tetszetős mintává felfűzött dalokat. Ráadás vendégként az Egotripből ismerős Fenyvesi Márton basszusgitározott. Egy-egy pillanatra úgy tűnt, mintha négy szerelmes férfi adna szerenádot szíve választottjának: a magas toronyba zárt mesebeli királylánynak. Ha valaki eddig nem figyelt fel Szőke Nikolettára, annak bőven van mit bepótolnia. Először is, ő volt a 2005-ös Montreux Jazz Festival nemzetközi felfedezettje, utána ezt a hihetetlen kezdést ugyancsak álomszerű hazai és külföldi sikerszéria (lemezfelvételek, turnék) követte, mígnem 2010-ben Bobby McFerrin élő legendával énekelt duettet a budapesti SYMA-ban. A karrier azóta is töretlen, szinte évente jönnek ki az újabb stúdióalbumok. A margitszigeti este emlékezetes pillanata volt, amikor az énekesnő felidézte legelső nyilvános szereplését: a Madonna-szerzemény Music szégyenlős prezentálását a középiskolai szalagavatón. A világsztár popdívára mostanság egyedül a szőke hajkorona emlékeztet, minden más tekintetben sikerült meghaladni a kamaszkori ikont. Nikoletta hangképzése, színpadi létezése és zenei ízlése mind-mind önazonos, kiérlelt választásnak hat, valamint a következetes munka eredményét jelzi. Nekünk tehát nem maradt más hátra, mint a bónuszba kapott epres szárazpezsgőt szopogatva elmerülni a simogató zenében és kiválasztani az este kedvenceit. Nagyon jól estek a rögtönzéses örömzenék, vagy a latinos hangzást megidéző dallamok. Érdekes felfedezéseket tettünk rongyosra hallgatott örökzöldek (Sting, Stevie Wonder, George Michael) újrahangszerelt változataiban. A kvintetté bővült Quartet ezeket kivétel nélkül mind saját magára tudta szabni, a maguk kreálta zenei univerzum részévé tudta tenni, miközben sikerült nekik az is, hogy leporolják az eredeti felvételekről féltve őrzött emlékeinket, hogy megidézzék az elsárgult pillanatképeket: mintha valami varázslat folytán két koncertet élveznénk egyszerre. Továbbá helyesek voltak Nikoletta magyarul és angolul egyaránt tökéletesre csiszolt rövid felvezetői. Az egész produkció lényegében olyan élményt jelentett, mintha régi barátokkal ülnénk egy hosszú asztal köré és hálásak lennénk az együtt töltött értékes időért. Kivételesen szépen szólalt meg a Szakcsi-Barcza-Szőke jegyezte saját szerzemény, a tévében-rádióban is sikerrel játszott Minden nap. Ha valamit keveseltünk, az talán pont az ilyen erejű személyes vallomások száma. Legalább lesz miért visszahívni őket. Jövőre már úgyis vadonatúj slágereiket fogjuk dúdolni. Hegedűs Róbert

Vagyok már annyira rutinos, hogy a kedves meghívásokkal nem árt óvatosnak lenni. Emlékszem, amikor a Magyar Néphadsereg invitált kiváltképp kedvesen, hogy vonuljak be katonának. Miért is rontsam el a sok snájdig Top Gun kedvét, ezért fogtam magam, és bevonultam. Most már bevallhatom, a történészek ettől a naptól datálják a Varsói Szerződés agóniáját. Ráadásul, még én is jól jártam, a leszereléskor kaptam ajándékba egy cigarettás dobozt, pedig nem is bagóztam sosem. De vissza a ködös történelmi múltból a jelenbe, legalább is átmenetileg. A JazzMa.hu fura ura és mindenhatója hívott kedvesen, volna-e kedvem ellátogatni az iF Café-ba, ahol egy trió játszik majd vasárnap este. Gondoltam, miért ne, talán most is sikerül megcsípnem egy újabb dohányszelencét, vagy egyéb szuvenírt, ennyiért talán még a Birdland-be is ellátogatnék. Nem szoktam kávéházakba járni, az alulértékelt költőkkel ellentétben a Trio Midnight tiszteletére írott költeményciklusaimat is az autóm magányában szoktam elkövetni, sőt, bevallom, kávét sem ittam még soha életemben, de ez nem riasztott vissza a lehetőségtől. Egyszer ismertem egy lányt, aki az egyik bagógyárnál gályázott, ennek ellenére nem láncdohányzással töltöttük az együttes időt. Hamar megtaláltam a műintézményt, az elmúlt nyáron a Kálvin tér légi fényképezése során rendszeresen itt fordulóztunk a Ráday és a Mátyás utca sarok fölött. Némi bizonytalanság azért volt bennem, mert – irodalmi műveltségemet megvillantván – annak idején olvastam a Monte Christo grófját, és az abban szereplő If vára egy sötét, nyirkos, alacsony komfortfokozatú sziklabörtön, ahová nem szívesen delegáltattam volna magam, még akkor sem, ha kiderül, a beutaltak kávézás közben komótosan kvaterkáznak a költői lelkű smasszerekkel. Csak reménykedtem, hogy a tulajdonost nem Danglars-nak, sem pedig Villefort-nak hívják. A sötét tónusú történelmi felvezetéshez képest, az iF Café kellemes csalódásnak bizonyult, azt az apróságot leszámítva, hogy a hely kávészármazékok fogyasztására és egyéb kommunikációs attitűdökre ugyan alkalmasnak látszott, de fényképezésre kevésbé. Ettől függetlenül, néző hallgatóként, hangulatos helynek találtam a kávés épületet, a félhomályos miliő szolid szépia és dohánybarnás színekkel fogadott. Az est során muzsikáló három zenész közül Juhász Marcit már hallottam játszani, emlékszem, nagyon muzikálisan és empatikusan illeszkedett László Attila és Barátai nagyszerű zenei világához. Hofecker Mátyást nem hallottam még eddig élőben, ahogyan a triót vezető Kris Tokarski-t sem. Pedig nem ártott volna, mint reggelente az ezres C-vitamin. Kris Tokarski amerikai zongorista zsebében, a Berklee College of Music diplomája lapul, ilyesmit nem nagyon lehet a kínai feketepiacon beszerezni. Kris az utóbbi időben a tradicionális jazz, a gyökerek felé fordította tekintetét – és zongoráját. Kiderült, hogy 2012 óta New Orleans-ban tanulmányozta az egyszámjegyű sorszámú párttagkönyvekkel rendelkező ős-jazzerek zenéjét, stílusát, mindenét. Az est során arra is fény derült, hogy Kris is magyar felmenőkkel rendelkezik (Anyukája Mohácsról települt New Jersey-be és most is csak a Busójárás miatt látogattak haza…), de ezen már meg sem lepődtem. Joe Zawinul nagymamája kaposvári, Jarrett is magyar ősökkel bír, csak a zongorista-kurzuson maradván, még a végén Franz Liszt-ről és Bela Bartok-ról is kideríti valamelyik túlbuzgó zenetörténész, hogy van valami köze kis hazánkhoz. Végül is, elég kicsi ez a bolygó, minden lehetséges, mint a szerencsejátékban. Kris-re visszatérve, nagy technikával, abszolút stílustisztán, puristán, de mégis zamatosan muzsikált. A Bécsben „masterező” Hofecker Mátyás bőgőzött. Ritkán hallható, letisztult, csodás tónusban játszott. Ahogyan az alapokat építgette a többieknek, mintha még az ásó nyelét is mahagóniból készítette volna, ráadásul a díszítő faragások is tökéletesen helyükön voltak. A szintén Bécsben „masterező” Juhász Márton dobolt (együtt végzett Kris-szel a Berklee-n 2012 tavaszán!). Az ő muzikalitása, nagyszerű, cizellált játéka is emelte az együtthangzás élményét. Vasárnap este Baby Dodds szellemét illett idézni, talán ő is kedvelte a kávéházakat. Utazni az időben, ez mindig is izgatott, de azért pontosítanék. Ha a messzi múlt sötét bugyraiba kellene visszaereszkednem, csak akkor mernék belevágni, ha megfelelően biztonságos védőkordon vigyázná, hogy semmiképpen se maradhassak ott a sötét középkorban, vagy pláne, még korábban. A barbárok által szolgáltatott szalonzenére nem volnék kíváncsi, de a rövid időkre huszadik század hajnalába merítkezni, az érdekelne. Amikor a trió elkezdte Oscar Pettiford “Blues in the Closet” című standardjét, majd folytatták a régi óriások ragtime és swingkorszak-béli örökzöldjeivel, önkéntelenül is mosolyogni kezdtem. Ahogyan én tapasztaltam, az egész koncert minden hangja autentikus volt, korhű, egyetlen hang sem kéredzkedett ki a régi idők focijából stílusából. Pedig néha könnyű a kísértés. A modern idők zenéje talán több lehetőséget kínál a kibontakozásra, ráadásul semmi szentségtörés nincs a James P. Johnson-féle “Carolina Shout” közbeni modernkedésben, hiszen a jazz a játékmódról szól, de Kris úgy döntött, maradjon minden eredeti. Matyi és Marci méltó partnerek voltak ehhez az elképzeléshez. Úgy játszottak, mintha emberöltő óta együtt nyomnák, mint a Modern Jazz Quartet. Jó volt hallani ezt a gyönyörűen megcsiszolt dalfüzért. Amikor az első hangok elhangzottak (azért nem a “felcsendült” szót használtam, mert az majd később jön, a dramaturgiailag megfelelő pillanatban), azonnal arra gondoltam, hogy az iF előbbiekben lefestett patinás szépia tónusai pontosan passzolnak ehhez a zenéhez. Mint amikor régi, századelős fényképeket nézegetünk nagymamánkkal, és azt hallucináljuk, hogy a délutáni szellőztetéskor ragtime zene szálldos be halkan az ablak alatti közkertből. Én időutazásként éltem meg ezt a nagyon hangulatos, zeneileg tökéletesen összecsiszolt koncertet. Nem vagyok ám teljesen képben, de úgy gondolom, manapság ritkán hallható ez a zene – így. Mintha Woody Allen „Éjfélkor Párizsban” című filmjében ültem volna, és elhűlve konstatálom, hogy maga Cole Porter nyomja a zongoránál, csak hogy meglegyen az alaphangulat. Egyedül Marion Cotillard-t hiányoltam, ő bőven belefért volna még az estébe. Régi idők New Orleans-a, ragtime, swing, szolid kis bebop ballada (Around Midnight), ízes mixtúra, tényleg időutazás. De minden relatív. Amikor elhangzott az erős áthallású címmel ellátott – na melyik kávéházban is vagyunk? – “IF I Were a Bell” az ultramodern 1950-es esztendőből, az már majdnem korlátokat törő, féktelen avantgarde zenének tűnt. Az időutazás a szünetben is folytatódott. Részint Maloschik Robi anekdotázgatott, sztorikat szórt szanaszét, én meg nem győztem összeszedegetni a földről, másrészt Gabi olyan finom forró csokoládéval vendégelt meg bennünket, amely csak a régi korok békebeli pillanataiban létezhetett, manapság már biztosan nem. Egy másik standardet idézvén, iF én gazdag lennék, minden nap elmerülnék itt a forró Tibi csokis fertőben. Volt egy vicces pillanat is a koncerten. Az egyik andanténál a trió hirtelen kvartetté bővült. Az egyik asztal fölött, a jópofa díszként fölakasztott régi evőeszköz-csokor frontálisan ütközött az egyik, éppen felállni készülő vendég homlokával. Mondjuk, nem volt pontos a time, de a kis késés elég ütősre sikerült, a zenészektől kezdve a csaposig bezárólag mindenki fölkapta a fejét az éktelen csörömpölésre. Olyan hang volt, mintha Horváth Kornél valamennyi csörgő-zörgő hangszerét tartalmazó hajóláda fölborult volna a viharban. Ez volt az a szakrális pillanat, amikor valóban “felcsendült” valami. Nem bántam meg, hogy részt vettem a mai jazztörténeti időutazásban! Szívesen beneveznék még hasonlókba. Például, azonnal indulnék az 1977-es nagykanizsai jazzfesztiválra, lehetőleg a Csík-Fogarasi-Jávori trió koncertjére, és nem bánnám, ha a koncert után még elvetődnék a vasútállomás környékére is, abban a nagy ködben. De ez a zavaros vízió talán csak a forró csoki okozta mámor hatása. Sztraka Ferenc

Habár az Euro-African Playground (EAP) viszonylag gyakori vendég a hazai színpadokon, a sors valahogy mindig úgy hozta, hogy lemaradtam a koncertjeikről. Most viszont, szeptember első szerdáján végre szerencsém volt, és láthattam-hallhattam őket a Budapest Music Center Opus Jazz Clubjában. A zenekar tagjainak egy részét (Juhász Mártont, Ávéd Jánost és Fenyvesi Mártont) már ismertem korábbról, hiszen olyan, sokat foglalkoztatott zenészekről van szó, akik párhuzamosan több együttesben is játszanak. A dobos Juhász Márton által 2011-ben alapított EAP több szempontból is különlegességnek számít itthon: már maga a zenekari felállás is elég egyedi, hiszen egy nagy létszámú csapatról van szó. Persze sok muzsikust foglalkoztató zenekarokból, ha nem is bőven, de szép számmal akad a hazai zenei palettán, viszont az EAP-hoz hasonló, gitárközpontú formációról nemigen tudok. A nagyobb létszámú jazz zenekarok legfőbb jellemzője a fúvósok meghatározó jelenléte, ezzel szemben ennél a zenekarnál Ávéd János egy személyben jelenti a fúvós „szekciót”, ugyanakkor három gitáros és egy basszusgitáros pengeti a húrokat. Az együttes ütősök tekintetében is jól áll, hiszen három muzsikus munkálkodik ezen a területen. Az említetteken túl még egy Hammond-orgona hangja tartozik az „összképhez”. A repertoár bemutatása tekintetében egy kicsit bajban vagyok, ugyanis az elhangzottakról még számcímek szintjén sem kaptunk információt, pontosabban egy kivétel azért akadt, ugyanis egy Herbie Hancock átirat is szerepelt a műsorban. Persze a publikum számára még ilyen információhiányosan is egyértelmű volt, hogy afrikai gyökerű dallamokat hall (nem is akármilyen előadásban) – vélhetően a repertoár összeállításában nagy szerepe volt a zenekar egyik motorjának számító, djembe-n játszó és nem mellesleg igen jól éneklő Ibrahima Cheikh Fallnak (akit a legtöbben egyszerűen csak Ibro-ként ismernek). Arra, hogy milyen jól összeállított (és előadott) műsorral lépett színpadra az EAP, a legjobb bizonyíték a közönség reakciója. A publikum az első számtól kezdve folyamatosan vevő volt a produkcióra, még annak a „ráhangolódási időszaknak” sem láttam nyomát, amit sok más koncerten megfigyeltem. Itt most a közönség „együtt kezdett” a zenészekkel, akik a lendületes és energikus előadásukkal a legforróbb Afrika hangulatát hozták el a budapesti éjszakába. A muzsikusok szólóban és csapatként is jó munkát végeztek, közülük néhányat külön is kiemelnék: a zenekarvezető, Juhász Márton bebizonyította ezen az estén, hogy nemcsak a „finom” jazz világában (például a Szőke Nikoletta Quartet tagjaként) érzi otthonosan magát, hanem a műfaj karcosabb, rockosabb vonulata is fekszik neki. Juhász játéka végig meggyőző volt, és remekül fogta össze a csapatát. Az egyik legsokoldalúbbnak számító gitáros, Fenyvesi Márton a koncert első felében hozta a kötelezőt, de a szünet után visszatérő gitárosra nézve az embernek olyan érzése volt, hogy Fenyvesi a szünetben kapott valami nagyon jó hírt, ugyanis a második részben eufórikus játékot produkált, valósággal szárnyalt, nagy szerepe volt a koncert sikerében. Hihetetlen energia, elképesztő hangszeres tudás, finom arányok jellemezték az egyik legjobb hazai szaxofonos, Ávéd János játékát is – többször láttam-hallottam már őt, de eddigiekkel összevetve talán ezen az estén volt a legjobb. Extrém megjelenése és mindig derűt sugárzó arca miatt nyugodtan nevezhetnénk a zenekar arcának is Ibrahima Cheikh Fallt, hiszen az ő szereplése, hangszeres játéka és éneke töltötte meg igazán afrikai hangulattal a koncerttermet. Egy elképesztő energiatartalékkal rendelkező, fáradhatatlan muzsikusról van szó, aki az extázis szintjéig volt képes beleélni magát egy-egy számba. Ez a felfokozott állapota – a közönség nagy örömére – a zenésztársakat is magával rántotta. Természetesen a többi muzsikus sem maradt az adósunk, mindenki hozzáadta a maga részét a produkcióhoz. A műsorral kapcsolatban csak egyetlen negatívumot tudok említeni, mégpedig a hangosítást. De nem a minősége (ami nagyon jó volt), hanem a mennyisége volt a probléma – ez a hangerő tökéletes lett volna egy szabadtéri koncerten, de zárt térben egy kicsit sok volt. Ennek ellenére természetesen a közönség nehezen engedte el a színpadról a zenészeket, a sokadik ráadás után mindenki óriási élménnyel gazdagabban távozhatott, elvégre hiába a bőséges programkínálat, ilyen forró hangulatú koncertben sajnos ritkán van része az embernek. Czékus Mihály – 2014. szeptember 9.

Mosolyt csalni mások arcára a legcsodálatosabb dolog a világon. A Lamantin Jazz Fesztivál hétfői napján Pátkai Rozina kvartettje andalította kellemes bossanovával a Krúdy Klubba ellátogató dzsesszrajongókat. Három évvel ezelőtt az improvizációs tábor hallgatója volt, hétfőn pedig a teltházas Krúdy Klub közönségét varázsolta el a bossanova hazai üdvöskéje, Pátkai Rozina és zenekara. Báj, elegancia és természetesség – mindez ötvöződött abban a közel másfél órában, ami a brazil jazz szépségesen sodró, belsőt simogató érzéki finomságát hozta el a hallgatóságnak. Aki ezt a zenét hallgatja, talán észre sem veszi, hogy úgy járja át, ejti rabul, mintha egy “femme fatale” libbent volna el előtte a parton. A bossa nova testeket egybeolvasztó ritmusa képes ezt az érzést indukálni. Elég csak meghallgatni és elandalodni egy kicsit Bebel vagy Astrud Gilberto hangjára, Joao Gilberto vagy Charlie Byrd gitárjára, Stan Getz szaxofonjára vagy épp Antonio Carlos Jobim dallamaira. A bossa nova megindítja a véráramot a berozsdált szívekben s talán a legkifinomultabb rezdülése a szívnek, ami zene formájában utat nyit minden eltitkolt és bevallott érzéshez, minden édesen bús és keserédes vallomáshoz. Az olasz gyökerekkel rendelkező Pátkai Rozina pályáját klasszikus énekkel kezdte, és harmadik éve kápráztatja el rajongóit latin jazz muzsikájával. Számos nemzetközi verseny díjazottja, elismeréseinek sorát jazz fesztiválok színpadain gazdagította szerte a világban, A stílus kedvelői örömmel fedezték fel a repertoárban a Girl from Ipanemát, a Summer Sambát, a díjakat hozó Vocé e Eu-t, a legelső bossanovát, a Orfeu Negro-t, vagy kis kitérőként a blues világába a Willow Weep for Me-t. Pátkai Rozina és kvartettje (Tóth Mátyás – gitár; Pecze Balázs – trombita; Soós Márton – nagybőgő; Juhász Márton – dob) a brazil dallamvilág autentikus előadásmódjával, valamint az ének és trombita magával ragadó összjátékával megutaztatta a Rióból származó romantikus slágerzene vízén a közönséget. Büki László ‘Harlequin’

Tegnap tartotta születésnapi koncertjét a Budapest Jazz Clubban a magyar jazzvilág egyik ékessége, Szőke Niki. Összeférhetetlenség vádja nélkül lelkendezhetek ezért az előadásért, mert nem a Harmónia Jazzműhely rendezvénye volt (sajnos). A koncert két részből állt. Az elsőben az énekesnő virtigli jazz kvartettjét hallottuk, a másodikban a populárisabb „B Verziót”. Valószínűleg sokakat meglep majd, hogy egy olyan megcsontosodott, mainstreamben leragadt nyugdíjas, mint jómagam nem a Szőke Nikoletta Quartet-ről akar egy ódát írni, hanem a funky, soul és gospel beütésű B Verzióról. Nem mintha nem imádnám a kvartettet, amelyet Kerekes Gyurival minden évadban felléptetünk a Jazz Péntekeken, hiszen maga a rendszeres felléptetés ténye elárulja teljes elkötelezettségünket a formáció világszintű teljesítménye mellett. Tegnap azonban a közönség része voltam, nem kellett mérlegelnem műsorpolitikai megfontolásokat, és noha barátságból és szeretetből én konferáltam, de aznap nem az én saram volt, ha 15 perccel az előadás kezdetének meghirdetett időpontja után a zongorista még a Katona József utca sarkán bagózik, a bőgős bezárkózik az illemhelyre, a dobos szociálfilozófiai értekezést tart a bárpult mellett, és az est sztárja telefonon próbál meggyőződni arról, hogy a babysitter már lefektette a gyerekeket. (Egyébként minderre nem került sor tegnapJ!!!!). Mindezzel csak jelezni akartam, hogy felhőtlenül élvezhettem a hallottakat. Nos, egy hatalmas és ovációval méltán fogadott első rész után, amiről ugyancsak áradozhatnék, de akkor – szegényes szókincsemnek köszönhetően – kifogyok a szuperlatívuszokból, szóval a szünet után kicsit sajnáltam, hogy vége szakadt a jazznek, ami végül is közelebb áll a szívemhez, mint a soron következő, kétség kívül minőségi popzene. És akkor elkezdett játszani a B Verzió. Én csak ültem ott tátott szájjal, és hirtelen megfeledkeztem 76 évemről, szerettem volna felszólítani a közönséget, hogy álljunk le egy pillanatra, vigyék ki a teremből a pódium előtti asztalokat és székeket és, aki akar, táncoljon ott. Magamat is beleértve, mert nagyon akartam. A szívemben, lelkemben hősi halált halt a jazz-sznob és eszembe jutott, hogy amikor általános iskolás koromban jazzrajongó lettem, a kezdeti lökést két dolog adta meg. Az egyik, hogy a műfaj akkor épp be volt tiltva. Nem mintha ezt most kívánatosnak tartanám, de abban is biztos vagyok, hogy akkor azonnal több tízezer tizenéves akarná egyedülállóan egyéni eredetiségét a tiltott gyümölcs élvezetével fitogtatni. De legalább olyan fontos volt akkor a számomra, hogy a jazz, amit hallhattunk a különböző nyugati adókon, kiváltképp annak a big band variációja, a zömében iszonyatosan táncolható volt. És abban a korában az ember táncolni akart. Viszont az, hogy 60 évvel később én megint táncolni akartam egy jazz koncerten, ahol ráadásul nem a saját fiatalkorom zenéjét játszották, az sok mindent elárul Szőke Niki B Verziójáról. A B Verzió tegnap esti repertoárja hat számból és két ráadásból állt. A hat számból négy saját termék volt és mindegyik zseniálisan jó. És mitől volt zseniálisan jó? Részben attól, hogy a kompozíciók Szakcsi Robi és Barcza Horváth Józsi leleményei voltak. Ez önmagában minőségi garancia. Viszont ilyenkor teljesen az előadókon múlik, hogy mit hoznak ki a szerzeményekből. Mert lehet a B Verzió anyaga populáris, táncolható, fülbemászó vagy akármi, de volt benne annyi improvizáció is, hogy bennem abszolút jazz élményt keltsen. A csapat fenomenális volt. A dobos Juhász Marci, aki az elmúlt év során teljesen megtáltosodott, a kvartettben felmutatott kifinomult és érzékeny játékát követően, valóságos dinamóként hajtotta a B Verziót anélkül, hogy szétverte volna a produkciót. A két fúvós, Molnár Sanyi tenorszaxofonon és Pecze Balázs trombitán, minden pillanatban a helyzet magaslatán állt, nagyszerű riffekkel dúsítva az amúgy is izzó légkört. Egyébként is üdítő és termékeny a kettőjük kontrasztja. Balázs tiszta tónusú, rafinált, mondhatni „cool” stílusa tökéletesen ellenpontozza Sanyi öblös, „mély fekete” megközelítésmódját. Tőlük elviseltem volna hosszabb szóló részeket is, de az este első sorban nem róluk szólt és ők szakmai alázattal, kiválóan teljesítettek. Barcza Horváth Józsi, aki országunk egyik leginvenciózusabb és legmelodikusabb bőgőse, a B Verzióban basszusgitárra váltott, de úgy, hogy szegény Jaco Pastorius nem a sírjában forgott, hanem onnan kitörve szeretett volna átkerülni a BJC pódiumára, hogy megpróbálja lenyomni Józsit. Tegnap este nehéz dolga lett volna. Szakcsi Robi a billentyűkön legalább négy hangszert megtestesítve színezte, dúsította a zene szövetét és bizonyította újfent, hogy milyen tökéletes zenei szimbiózisban él Nikivel. A gitáros Lamm Dávid, aki egyben első osztályú jazz-rapet is tud előadni, tette is egy alkalommal, annyira ötletes és virtuóz, annyira az elemében volt, hogy jelenléte nagymértékben hozzájárult a tomboló sikerhez. Szándékosan hagytam Nikit a végére. Amióta először hallottam énekelni, rendületlen rajongója vagyok. Csak épp úgy, mint Juhász Marciban, benne is valami hatalmas dolog történhetett az elmúlt év során. Először tavaly decemberben, még a kvartettel hallottuk, amikor az addiginál sokkal erősebb hanggal, sokkal felszabadultabban és hatalmas lélekkel kezdett énekelni. Nem mintha nem lett volna jó hangja vagy nagy lelke azelőtt. De mostanság a hangja és a lelke is valósággal szárnyal. Ha ehhez hozzáadjuk az ő közvetlen, kedves emberi báját, azt a ritka jó tulajdonságát, hogy beavatja a közönséget az angol nyelvű szövegek lényegébe, a szám történetébe, néha saját küzdelmeibe ugyanazzal a számmal, nomeg, hogy a saját számok közül soknak magyar szövege van és nem is akármilyen, akkor válik csak érthetővé, hogy az ember egy estére 16 évesnek és nem 76-nak érzi magát. Sajnos, nem bírok leállni, de itt eszembe jut a cikk, amit 1954-ben a néhai Oscar Peterson írt a Downbeat-be. Abból szeretnék idézni néhány sort: „Nem látom, miként lehet boldogságot sugározni a zenében, ha csak az ember maga nem boldog azzal, amit csinál, mint amilyenek mi (az Oscar Peterson Trio) vagyunk. Őszintén gondolom, a jazzből kihalt az a boldogság, amely valamikor annyira áthatotta a műfajt. Azok a zenekarok, mint Duke Ellington-é és Count Basie-é, vagy a Benny Goodman Quartet és Sextet olyan őszinteséggel és tűzzel rendelkeztek, amelyet manapság ritkán hallani a jazzben. Éppenséggel ez a hidegség az egyik ok, amiért oly nehezen eladható számos együttes esetében a modern jazz. Egyes zenészek azt az érzést sugallják a közönség felé, „örülj, hogy itt lehetsz, örülj, hogy beengedtünk.” Félreértés ne essék, Peterson nem a zene modernitását ostorozta, hanem a zenéből szerinte hiányzó örömteli életérzést. Viszont ez az örömteli érzés csak úgy áradt Szőke Niki B Verziójának minden tagjából. Erre nagyon nagy szüksége van a jazznek mai állapotában. Félreértés ne essék, virágozzék és haladjon a kortárs jazz, de ha annak olyan jeles képviselői, mint Niki, Barcza Józsi vagy Szakcsi Robi ilyen örömmel és átérzéssel tudják a műfaj könnyebben emészthető arculatát is prezentálni, akkor csak tegyék és vigyék ki ezt a zenét a mai fiatalok közé. Azok sem süketek. Pallai Péter

If Alan Benzie’s tutors at Berklee School of Music suggested that he use his dreams as inspiration for compositions, they advised him well. It might mean that the young pianist, who is now back in Glasgow and passing on his skills to students of his own, exposes his audiences to some whacky tales but there’s a real strength in Benzie’s writing that carries on into his improvisations and into the whole concept of the superb trio that he led here and is promising to record later this year. Benzie’s ideas are often musically quite simple but what really impresses is his ability to develop and sustain a motif over varied contours and dynamics from his rhythm partners, bassist Andrew Robb and the marvellous Hungarian drummer Marton Juhasz, so that a piece such as From A to B actually feels like it’s made the journey described in its title. Juhasz plays a big part in this group’s ability to leave a genuinely satisfying impression. Without ever dominating the sound, he offers support, a clear sense of direction and a compact range of colours. At one point he did raise his contribution to quite a clatter but this was at the service of lifting the music to yet another exciting level and he’s equally likely to use his hands or to bring impetus and a distinctive beat with brushes as with sticks. Duke Ellington’s Solitude was one of a couple of standards played but Benzie’s own pieces, including the bluesy, understated Midnight Cafe, showed a player and his band carrying on the jazz tradition with imagination and a style of his and their own. Rob Adams

Tavaly januárban honlapunkon a következőket írtam a trió akkori koncertjét követően: „…bárcsak együtt maradna ez a nagyszerű formáció… egy CD pedig velük már a kívánságlista csúcsa lenne!” Ahogyan Matyi tegnap este elmondta, ebben a felállásban ugyan egy év elteltével csak most játszottak ismét együtt, de persze mindhárman tagjai a nyolcfős Kéknyúl zenekarnak, ami a tavalyi évben sikeresen működött és még lemezt is készített „The Wind Plays Me” címmel. Ami a Hammond-orgona hazai kultuszát illeti, néhány kedves barátommal késhegyig menő vitát folytattam már négy évvel ezelőtt, Premecz Matyi feltűnése körül. Én ugyanis – már csak hajlott korom kapcsán is – bátran állíthatom, hogy őt megelőzően aligha tudnék bárkit is megnevezni a hazai mezőnyben, aki csak közelítőleg is ilyen teljesítményt nyújtott volna ezen az egyébként is ritka hangszeren. Először is hihetetlenül gyenge hangszerek voltak forgalomban mifelénk és még a viszonylag pénzesebb és nevesebb u.n. „beat zenekarok” orgona-soundja is egyszerűen siralmas volt. S hogy nem az emlékezetem csal meg, azt a mostanában előásott rengeteg régi műsor igazolja vissza, amelyeket a hazai tv-állomásokon lehetett látni-hallani. Véleményem megfogalmazása után egy-két éve, a legnagyobb örömmel olvastam Dr. Gregorits Jánosnak, a hazai jazzkritika egyik tekintélyes képviselőjének honlapunk Lemezpolc rovatában, Premecz Matyi Kéknyúl együttesének „Nahát babám” című debüt-CD-jéről írott alábbi sorait: „Ennek a lemeznek a megjelenésével tulajdonképpen meg is kezdhetjük a Hammond nevű intézmény időszámítását Magyarországon. Jó néhány évtizeddel később, mint kellett volna, de hát nem ez az egyetlen dolog, amire az elmúlt évszázadban (hiába) vártunk. Igaz, fellépett itt annakidején egy Rhoda Scott nevű csinos hölgy, aki ezen a hangszeren játszott, de olyan felvizezett stílusban, amit még csak viszonyítani sem lehetett a hangszer igazi nagy varázslóihoz. Tehát sok időt vesztettünk, de most, ha későn is, a Hammond-orgona Premecz Mátyás személyében emberére talált Magyarországon.” Eddig az idézet, és még azt tenném hozzá, úgy látszik, működik még az általam „lendkerék” elméletként működő mechanizmus, mert a pár évtized alatt kicsit megkopott Scott kisasszony az utóbbi években legalább három alkalommal játszott nálunk, de ez legyen a koncertrendezők titka, hogy miért. A magamfajta „outsider”-ek a hazai műsorpolitikán nem igazán tudtak kiigazodni úgy öt évtized alatt sem… A trió tavalyi koncertje után élőben láthattuk Dr. Lonnie Smith koncertjét a MűPában, és bátran kijelenthetjük, hogy Matyi komoly kihívója lehetne a hangszer legjobb művelőinek is. Matyit és az általa vezetett Kéknyúl együttest a 2010-es Showcase-en hallottam először a MűPá-ban és kaptam egy korongot is az akkori repertoárjukról (ami nem gyári lemez volt). Aztán megjelent az említett bemutatkozó album is, amelyről két lapban is volt szerencsém írni. Rám is olyan hatással volt, mint Gregorits barátomra, akkoriban vitatkoztam össze néhány fanyalgóval. Az elmúlt négy évben elmentem Matyi különféle fellépéseire, a legváltozatosabb felállásokban romkocsmától koncertteremig. Amit még Matyi igényességéről elmondhatok, az az, hogy egy vagyonért szállítják el a hangszert egy-egy jazz színhelyre, miközben ő játszhatna egy zseb-ketyerén is, ami az ő keze alatt még mindig jobb hangzást produkálna, mint a 60-70-es évek „orgonái”. Ugyancsak a tavalyi koncert óta láttam őt például a Nyitott Műhelyben, ahol Tóth Viktorral lépett fel duóban, és oda is elcipeltette a súlyos instrumentumot. Azt valamennyi olvasónk jól tudja, hogy ennek a hangszernek a legnagyobb mestere Jimmy Smith volt. Jómagam legelőször úgy a 60-as évek legelején hallottam egy Blue Note LP-ről, aminek „Jimmy Smith Plays Fats Waller” volt a címe. Csoda-e, ha ezek után hideg borzongással fogadtam a hazai és a harmadosztályú külföldi „orgonasztárok” produkcióit. A Blue Note istállójában valóságos Hammond-ménes alakult ki Larry Young-tól John Patton-ig, De ennek a hangszernek is számos kiemelkedő képviselője tűnt fel az elmúlt 60 évben, mind Amerikában, mind Európában, gondoljunk csak Joey DeFrancesco.ra vagy Barbara Dennerlein-re. Mindez ma már jazz history… De mi is történt tegnap este. Ez a három kiemelkedő tudású és aurájú zenész valami olyan produkciót mutatott be, ami már csak azért is elképesztő meglepetés volt, mert a trió tavalyi teljesítményét is messze túlszárnyalta. A témák nem is voltak fontosak, mert azok kibontása volt a lényeg. Ezt már az első szám – Eddie Harris híres „Freedom Jazz Dance” című kompozíciójának előadása megmutatta. Aztán főleg Matyi kompozíciói sorjáztak: a „Pudu Silence”, a „Kobo”, a „Vilivelevala”, és egy olyan darab is, amelynek címe sincs még, valamint egy-egy szerzemény Ávéd Janitól (Meglepetés) és Juhász Marcitól (N). Elhangzott még egy kevésbé „lerágott” standard (I’ve Never Been in Love Before) valamint Keith Jarrett „Mostgage” című száma, sőt a ráadás egy ismert Jimmy Smith dal volt, a „Back at the Chicken Shack”. Nem véletlenül nem szimplán Premecz trióról beszélhetünk, mert ritkán látni ehhez hasonló formációt, amelyben minden zenész olyan szerepet kap, és olyan teljesítményt nyújt, hogy akár ő (is) lehetne az együttes névadója. Három egyenrangú és egyenértékű zenész játszott, teljes erőbedobással, adta tudása maximumát. De érthető, hiszen Matyi két társa is a hazai jazz kiemelkedő képviselője. Ávéd Jani mindent tud, amit a szaxofon-család hangszereiből (elsősorban persze a tenorból) ki lehet hozni, még felsorolni is nehéz lenne, hány formációban nyújt kiemelkedő teljesítményt. És ugyanez mondható el Juhász Mártonról is. Hármójuk nyitottsága okán a darabok feldolgozásában a legkülönfélébb zenei stílusirányzatok kavalkádja hangzott fel, a mainstreamtől az avantgárdig, népzenei motivumoktól az elektronikus zenéig, a funkytól a kortárs zenei elemekig, Gyakran talán még egymásnak is meglepetést okoztak, mégis tökéletes volt az egész. Matyi szó szerint ki sem látszott a hangszer piramis mögül, mert a Hammond tetején még két hatalmas, klaviatúrával ellátott „doboz” tornyosult (szintén billentyűs hangszerek) egymás felett. Ezek is csodásan színesítették a hangzásvilágot, néhányszor szólóhangszerként is funkcionáltak. Egyébként is olyan modern hangzást hallhattunk az egész triótól, amely hazai színpadon nem mindennapi produkció volt. Három szám (a Pudu Silence, a Kobo és a Vilivelevala) ugyanis rendszeresen szerepel a repertoáron, így ezen mérhető leginkább a fejlődés, akár az egy évvel ezelőtti koncerthez viszonyítva is,, nem is beszélve a négy évvel ezelőtti Kéknyúl időkről. (A Kobo és a Vili a „Nahát babám” című albumon is szerepel.) Erről jut eszembe, hogy a Kéknyúl is óriásit fejlődött és a tudósításom elején említett (idén megjelent) lemezük abszolút piacképes bárhol a világon. Az persze egy másik világ Andrew Hefler énekessel. Viszont – mint tavaly – most is csak azt mondhatom, hogy ennek a triónak a produkcióját is boldogan hallgatnánk lemezen. Reméljük erre is sor kerül mihamarább, bár régi szlogenem most is érvényes: „Az élő zenét semmi sem pótolja.” Márton Attila

Jó ötlet volt a hideg decemberi napokba egy koncertnyi időre afrikai meleget hozni. A forró hangulatról Juhász Márton Euro-African Playground formációja gondoskodott tegnap este a BJC-ben.

Juhász Márton a bostoni Berklee elvégeztével a hazatérés kalandját választotta, a hazai jazz szerelmeseinek nagy örömére. Csak remélni lehet, hogy kalandvágya nem lankad, és megpróbálja továbbra is hazánkban bemutatni tehetségét. Szerda este negyedszer sikerült találkoznom vele, de már az első három alkalom is meggyőzött sokoldalúságáról. Bacsó Kristóf zenekarában az avantgárdhoz közelálló zenében, Tommy Vig és a Budapest Orchestra koncertjén a swingben, míg saját együttesében a modern jazz új áramlataiban bizonyította be kivételes felkészültségét. Jólesően figyeltem, hogy zenekarvezetőként (Juhász Márton Quartet) nem esett abba a gyakori hibába, nevezetesen, amikor a „side man”-re ítélt hangszeren játszó végre vezetőként lép fel és eluralkodik a terepen mindent szétverve. Az afrikai játszótéren sem ragaszkodott görcsösen a labdához, pedig az övé volt. Ebben a zenében ugyanis az ütősöké a főszerep, ők birtokolták a labdát, de közben remek passzokat adtak a szaxofonon játszó Meleg Tamásnak és a billentyűs Tálas Áronnak, akik éltek a lehetőségekkel, remek szólóikkal gördítették tovább a játékot. Ők vitték vissza a jazz irányába az etnoba és fúzióba szárnyaló zenét, amikor szólóztak hangszerükön. A fúziós vonalat Mike Gotthard (Gotthárd Mihály) briliáns gitárszólói képviselték leginkább. Fiatal, tehetséges gitárosunk őrületbe kergette a közönséget. De persze izzott a levegő Mogyoró Kornél konga valamint egyéb rázó és ütő hangszereinek megszólalásakor. Nem bszélve a szenegáli Cheik Ibrahima Fall djembe és balafon játékánál. Nyugat-afrikai barátunk énekével is fokozta a varázslatot, a refrénbe a zenekar tagjai is bekapcsolódtak, igazi örömzene alakult ki. A ritmusszekció félelmetes iramot diktált, ebből Kiss Benedek is kivette részét basszusgitáron. Juhász Márton nemcsak a dobverőket tartotta biztos kézben, a csapatot is elegánsan irányította. A számok között nem volt szünet, az ütős részleg valamelyik tagja szőtte egybe az egymást követő tételeket finom átkötésekkel és bravúros szólókkal. Két fantasztikus félidőn keresztül élvezhette a közönség ezt a nagyszerű zenekart. Természetesen a hála, a zúgó vastaps nem maradt el, a ráadás igen, a szigorú csendrendelet miatt.

Somogyvári Péter

Vasárnap délután rendhagyó jazzkoncertnek voltunk tanúi a belvárosi Duna Palota fényes színháztermében, ahol a Budapest Jazz Orchestra mutatta be (a szerző vezényletével) Tommy Vig nyolc önálló tételből álló zeneművét, amelyet a 2012-es Londoni Olimpia aranyérmeseinek tiszteletére komponált. A program azonban nemcsak ebből állt, ezért is írtam a címben – egyáltalában nem pejoratív értelemben – a „nagy jazz-show” kifejezést. Már hetek óta foglalkoztatta a sajtót és az elektronikus médiát ez a koncert. A sajtóértekezleten és egyben zenekari próbán megjelent Szilágyi Áron is, míg az MTV egyik „Ma reggel” című műsorában Berki Krisztián is ott volt Tommy oldalán. Még a Nemzeti Sport is írt a készülő koncertről és ismerőseimtől tudom, hogy még számos helyen volt szó a nagy eseményről. Azt pedig, hogy mennyi fáradságos munka előzte meg a bemutatót, azt maga Vig Tommy mondta el nekem, de ezt jómagam is el tudtam képzelni. A bemutatót megtisztelte jelenlétével a Magyar Olimpiai Bajnokok Klubjának elnöke Dr. Nébald György és az aranyérmes olimpikonok közül is többen (Berki Krisztián, Pars Krisztián és Kozák Danuta) a többiek konferencián (Szilágyi Áron), vagy sportesemény miatt nem tudtak megjelenni. A monstre program kitűnően követhető volt, nemcsak Zelinka Tamás műsorvezető szakszerű konferálása révén, de a minden információt tartalmazó, szépen kivitelezett programfüzet segítségével is. A big band és Vig Tommy dob- és vibrafonjátéka mellett az est szereplői voltak még: Benkó Sándor, a közismert zenekarvezető és klarinétos, Weiner Sennyey Tibor költő-előadóművész és Darab Katalin táncművész, valamint Ruttka Ferenc festőművész, aki a zene keltette impresszióit nonfiguratív festményeken rögzítette, amelyeket a kivetítőn az alkotás közben nyomon követhettünk. A zene a big band ritmusszekciójának (Gyárfás István gitár, Juhász Attila zongora, Sárkány Sándor bőgő és Juhász Márton dob) kíséretével Vig Tommy „Mozgás” című darabjával vette kezdetét, amelyben a szerző vibrafonozott. Ennek során a BJO tagjai is bevonultak, majd Zelinka Tamás bemutatta őket. A darab azt volt hivatva érzékeltetni, hogy mind a sportban, mind pedig a zenében milyen fontos szerepet játszik a ritmus. Ezt követően Mia Kim, Tommy bájos dél-koreai származású felesége énekelt a big band kíséretével, stílszerűen Gershwin „I Got Rhythm”-jét, majd Tommy megzenésítésében Petőfi Sándor „Füstbement terv” című költeményét – magyarul. A standard-ben együtt vibrafonozott a házaspár, ami nagy sikert aratott, beleszőtték az Örömódát és Mia hatalmas cintányérok összeütésével zárta a darabot. Dr. Nébald György köszöntő szavai után az Aranyszimfóniák következtek. Minden tételt Weiner Sennyey Tibor egy-egy – az illető sportágra utaló – verse, valamint a ritmusszekció és Tommy cintányér és csörgődob játékának kíséretével Darab Katalin táncművész egy-egy rövid koreográfiája vezetett be, amely ugyancsak az aktuális sportágra vonatkozott. A tételek után a jelenlévő olimpikonok szóltak néhány mondatot. A zenekari darabok nagyon hatásos, vérpezsdítően szvingelő zeneművek kb. 7-8 perc terjedelemben. Nem csoda a kis remekművek születése, hiszen Tommy nemcsak kiváló komponista és hangszerelő, de több évtizedes hollywoodi munkája során rengeteg filmzenét készített, stúdió munkákban vett részt, saját big bandet működtetett stb. A Budapest Jazz Orchestra-t, örök kedvencemet pedig aligha kell bemutatni: a legkiválóbb hazai jazz zenészeket találjuk soraiban. Bár a koncert „előzetesében” bőségesen írtam az egyes tételek várható „kivitelezéséről”, itt is gyorsan megismétlem ezeket, már a koncerten történtekkel kiegészítve. Az első „Aranylányok” című darab a női kajak négyes hölgyeire célozva a trombitakórus improvizációjával fejezte ki a verseny izgalmát. A „Magyar erő!” Berki Krisztián tornász erőfeszítéseit Koós-Hutás Áron frenetikus trombitaszólójával érzékeltette. Harmadikként a Dombi-Kökény kajak páros küzdelméről hallottunk zenekari játékot „Kajakra!” címmel. Szünet után a kalapácsvető Pars Krisztián tiszteletére írott „Vetés–aratás” című tétellel folytatódott a program. Ebben Kovács Zoltán tuba- és Zana Zoltán baritonszaxofon-szólója fejezte ki a sportág jellegét és a bajnok erejét. A „Vívás” című tételben Schreck Ferenc és Skerletz Gábor harsonapárbaja jól illusztrálta a győztes (Szilágyi Áron) párviadalát ellenfelével. A „Tántoríthatatlan!” című darab Risztov Évát köszöntötte Juhász Attila zongoraszólójával. Kozák Danuta kapta az „Aranyos Danuta” című kompozíciót, ebben a tételben Kollman Gábor altszaxofon-szólója fejezte ki a kajakos küzdelmét. Végül Gyurta Dániel mellúszó tiszteletére szólt a „Pont!” című tétel Schreck Ferenc harsonaszólójával. Az ősbemutatót a „When the Saints Go Marchin’ In” című közkedvelt melódia követte Benkó Sándor vendégjátékával, Juhász Marci helyére pedig Vig Tommy ült be a nagyzenekarba a dobokhoz. Ezzel is a sport és a jazz lüktetését, a ritmus fontosságát kívánták érzékeltetni. Berlioz „Rákóczi induló”-ja zárta a koncertet, ami feltétlenül a magyar sikereket ünnepelte meg. Ami viszont nem szerepelt a programban, ez évben egészen pontosan július 14-én volt 75 éves Tommy. A július nem a legjobb időpont egy születésnap megünneplésére (magam is júliusi vagyok), így ez a koncert egyben Tommy nevezetes évfordulóját is ünnepelte. A „Happy Birthday” dal a BJO előadásában tényleg felemelő volt, mindenesetre sokkal jobban élveztem, mint a szokásos fahangú amatőrök előadásában. Szép és emlékezetes délután volt!

Márton Attila

Megszokott dolog, hogy a Harmónia Jazzműhely kínálatában mindig valami ínyenc falatra bukkanunk. A Pallai-Kerekes duó által szervezett sorozat legújabb koncertjében sem csalódott a Budapest Jazz Club gyérszámú, de annál lelkesebb közönsége.
Valószínű, hogy Pallai Pétert, a BBC egykori munkatársát talán Londonba szólította a kötelesség, Kerekes Györgyöt meg lefoglalták városfejlesztési munkái, mivel a magyar jazz zenéért fáradhatatlanul és tiszteletreméltóan munkálkodó páros egyik tagja sem volt jelen. Így a konferálás és az együttes bemutatása a zenekarvezetőre, Juhász Mártonra hárult. A legendás bostoni Berklee School of Music-ban tavaly végzett dobos maradéktalanul eleget tett eme feladatának. Zárójelben jegyzem meg, tudom, hogy „ha”–val kezdődő mondatok mit sem érnek, de eljátszottam a gondolattal, hogy ha a hetvenes évek fiatal üstökösei is megkaphatták volna a szabadság ajándékát, talán magyar uralomról írna a Down Beat… De visszatérve a jelenbe, kitűnő zenészeknek tapsolhattunk. Ávéd János tenorszaxofonon és szopránon is megörvendeztetett, Gayer Mátyás, akit én most hallottam először, igazolta Pallai Péter előzetes információját és biztos ízlését, miszerint zseni, a Barcza Horváth József helyére beugró Farkas Norbert pedig finom játékával jól illeszkedett a zenekarba. A kínált étlap a legkifinomultabb ízlést is kielégítette, hiszen olyan szerzők művei hangzottak el, mint Joe Henderson, Thelonious Monk vagy éppen Wayne Shorter. Az egyedi hangvételű feldolgozásokban helyenként Ávéd János vette át az irányítást, helyenként karmesterként irányítva, teret engedve társai szólóinak. Ebből nem alakult ki hatalmi harc, bizonyítva, hogy a jól értelmezett demokrácia csodákra képes. Ennyi remek és személyre szabott feldolgozás hallatán felmerült bennem az igény a saját szerzemények iránt, de erre a következő koncertig biztosan várnom kell a frissen alakult Quartet esetében. Addig is sok alkotással eltöltött napot kívánok a zenészeknek, mindegy hogy kinek a nevén szerepel a formáció, legyen az Gayer Trio, Ávéd János Unity vagy Juhász Márton Quartet akár.
(Annyit azért hozzá fűznék, hogy nekem ugyan nincs olyan kifinomult ízlésem, mint öreg barátomnak, PP-nek London Town-ban, viszont én már 18 éves korában felléptettem Gayer Matyit a Jazz a Márványteremben sorozatomban, majd a következő évben a Zsámbék Jazz Open 2010-en, majd a következő év tavaszán az általam a régi BJC-ben szervezett Balogh Csibe Jenő Jazz Zongora Tehetségkutatón, amit meg is nyert, így még az év szeptemberében felléphetett a jubileumi 40. Debreceni Jazz Napokon… Juhász Marcit pedig első éves Berklee-sként, mikor itthon még senki sem ismerte. Nos, ne lepődjön meg senki, ha a Juhász Márton Quartet fel fog lépni a 2014-es Debreceni Jazz Napokon. Engem ugyanis annyira meggyőztek, hogy a koncert után szedelőzködő fiúkat a színpad szélére hívtam és bediktáltam nekik július 26-át, amit mind a négyen beírtak az okostelefonjukba! – A szerk.)Somogyvári Péter

Jól járt, aki az elmaradt Sanders koncert feletti bánatában nem maradt otthon a mester lemezeit hallgatva, és elég bátor volt ahhoz, hogy a pocsék időjárás ellenére kilépjen a szoba magányából és ellátogasson a Szimpla Kertbe. Sajnos a zuhogó eső és a hűvös szél sokakat elriasztott, mert ahogy megszámoltam mindössze heten ücsörögtünk a színpad előtti székeken Bacsó Kristóf fellépésére várva. A zenekar pedig nagy nevekből állt, hiszen Bacsó mellett Fekete-Kovács Kornél, Barcza Horváth József és Juhász Márton alkotta a csapatot. Ezek a nevek eleve garantálták, hogy az est folyamán nem valami kedélyes időutazásban lesz részünk, jól ismert standerdeket hallgatva. Az 1976-ban született Bacsó Kristóf pályája kezdete óta a jazz rögösebb útját járja. Szerencsés időben született, mert még tanulhatott Lakatos Ablakos Dezsőtől is, aki a valaha élt legnagyobb altszaxofonosok egyike volt nem csak hazánkban, hanem bátran kijelentem, a világon. Másik mestere Borbély Mihály volt, akivel többször játszott együtt különböző formációkban, többek között Oláh Kálmán fúvósokra írt darabjainak előadásakor, valamint Németh János kortárs zenét súroló szerzeményeinek megszólításakor. Kristóf külföldön is fejleszthette tudását, több évig élt Franciaországban és az Egyesült Államokban. Elmondhatja magáról, hogy a méltán híres bostoni Berklee College of Music hallgatója volt, és előtte tanult a párizsi konzervatóriumban is. Fekete-Kovács Kornél sem az esztrád műfajban szerzett hírnevet, kísérletező, mindig új zenét teremtő muzsikusként ismerhettük meg, aki nem csak hangszere mestere, de kitűnő zeneszerző is. Egész estés darabjait több országban mutatták be, melyeket ő maga vezényelt. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem jazztanszékének tanáraként éveken át tanította a jövő trombitás nemzedékét. Nem kisebb név Barcza Horváth Józsefé sem, a nagyon erős hazai bőgős mezőny legkiválóbbjai között emlegetjük. A klasszikus zenei hátérrel rendelkező zenész – a Budapesti Fesztiválzenekarral dolgozott- a világ legnagyobbjaival és külföldre szakadt hazánkfiaival állhatott színpadra, elég csak Jack DeJohnette és Snétberger Ferenc nevét említenem a sok közül. A dobos Juhász Márton szintén a bostoni Berklee padjait koptatva csiszolhatta tudását (és végzett tavaly), csakúgy, mint 10 évvel korábban Kristóf. Fiatal kora ellenére, már komoly múltat tudhat maga mögött, Ávéd János formációiban, a MAO-ban, és a Gayer Trió-ban is felbukkant a neve. A zongorát mellőző felállás Ornette Coleman legendás négyesét idézte (trombita-alto-bőgő-dob), de hangzásában igazi mai, egyéni ízű zenét kaptunk. A zenekar második lemezeként tavaly megjelent „Nocturne” anyaga adta a koncert gerincét. Az album első száma a „Metamorphosis” után sorra jöttek a további szerzemények. Bár a lemezen közreműködő zenészek névsora változott, ott a bőgőn Szandai Mátyás játszott és a doboknál Németh Ferenc ült, a Quartet összeszokottan játszott. Élmény volt Bacsó és Fekete-Kovács szólóit hallgatni, ők voltak az est főszereplői. Természetesen, amikor a zene engedte, Barcza Horváth és Juhász is megcsillantotta kivételes tehetségét egy-egy szóló erejéig. A széksorok is lassan feltöltődtek fiatalokkal, akik lehet, hogy csak a szokásos esti szimplázásra indultak, de a zene becsalogatta őket a koncertnek helyet adó terembe. A hangulat így egyre forróbb lett, új lendületet adva a zenészeknek, akik becsületükre legyen mondva a kezdésre összegyűlt pár embernek is odaadó lelkesedéssel játszottak. A zárkózottnak és kissé mogorvának tűnő Kristóf arcán is megjelent a mosoly, érezte, hogy zenéjével sikerült megérintenie hallgatóságát. Végezetül vastapssal hálálta meg a nagyérdemű a több mint egy órás koncertet. A ráadás csak a szigorú csendrendelet miatt maradt el, így Bacsó Kristóf megértést kérő szavaival búcsúztunk a Szimpla Kerttől, abban a reményben, hogy ezzel a remek zenekarral minél előbb találkozunk! Somogyvári Péter

Miért viseli egy gitár-bőgő-dob felállású trió a zongoraszék nevet? És hogy fér össze Bartók Béla a torzított gitárral? A Piano Bench (Alex Baboian gitáros, Dylan Coleman bőgős és Juhász Márton dobos) koncertje választ adott ezekre a kérdésekre. (Azt már csak én teszem hozzá, tavaly együtt végeztek a bostoni Berklee College of Music-ban! – A szerk.)

A formáció európai turnéjának utolsóelőtti állomása volt a szombathelyi Lamantin Jazz Fesztivál. (Utoljára a BMC-ben lépnek fel június 27-én.) A komolyzenét is kedvelő fiatal muzsikusok a huszadik századi zongorairodalom kimeríthetetlen kútjából vettek inspirációt és alapanyagot műsorukhoz: Charles Ives, Alekszander Szkrjabin, Eric Satie, és Bartók Béla művei szolgáltak a számok alapjául. Ezek az eredeti formájukban nagyon különböző darabok a trió feldolgozásában egységes műsorrá álltak össze a sajátos harmónia- és hangzásvilág által. Úgy gondolják, a jó zene mindenképpen működik, és meg is mutatták, hogy ez így van. Bartók Román népi táncainak első darabját torzított gitárszólókkal, meghökkentő ritmikai fordulatokkal, karakteresen átharmonizálva adták elő, amit a közönség hangos ovációval fogadott. A trió ráadásként, egyben a jam session megnyitásaként a „Toxy” című standardet játszották el, bizonyítva, hogy a mainstream jazz világában is kitűnően megállják a helyüket.

Bolyki Sára-Timár Gergely

WHATEVER else has befallen Alan Benzie since he became the first winner of the Young Scottish Jazz Musician of the Year title at 17 in 2007, he hasn’t got the blues.

Most of the music played in the pianist’s quietly triumphant homecoming for Bridge Music’s Thursday jazz series was his own, and all of his compositions were either of a bouncy disposition or written on sunny days.

This is not to say that Benzie doesn’t play with feeling. He most certainly does. The churchy quality he brought to his groovy Midnight Cafe suggested at least some of his time at Berklee School of Music in Boston was spent delving into the rich history of gospel music-inspired jazz, and when he did draw on material other than his own, as witness his lovely rendering of Duke Ellington’s Prelude To A Kiss, it was with a particularly soulful longing.

Ellington was an apt source for a cover version in this instance as Benzie, though writing for just piano, bass and drums, has an orchestrator’s ear for detail in his compositions, down to the well-thought-through endings.

He also showed a pleasing variety of compositional approaches. It was his spontaneous creativity, however, that impressed even more as improvisations were developed with a clear sense of direction and sustained with inspired phrases as his musical partners, American bassist Dylan Coleman and Hungarian drummer Marton Juhasz, maintained an always-apposite rhythmical momentum.

Unusually these days, Benzie didn’t have a CD to sell. On this form and with this repertoire, he certainly sounds ready to record, and he would have had a roomful of willing customers.

Rob Adams

A talányos cím megfejtéséig tekervényes út vezet.

A történet akkor kezdődik, amikor a Gayer Trió (a gyengébbek kedvéért: Gayer Mátyás zongora, Farkas Norbert bőgő, Juhász Márton dob – és az együttes össz-életkora néhány évvel kevesebb, mint a szerzőé) szeptemberben a londoni Magyar Kulturális Központban játszott tomboló sikerrel. A koncert végén egy angol úriember, név szerint Nigel Murray, odalépett az intézet jazz kurátorához (kinek nevét adatvédelmi és nemzetbiztonsági megfontolásokból, valamint a jó ízlés okán most mellőzném) és indokoltan áradozni kezdett a fiúk teljesítményéről. Majd elmondta, hogy Franciaországban van egy kastélya, amelyben a helyi notabilitások és párizsi műértők számára tart időről időre kulturális rendezvényeket, és nagyon szeretné, ha ott felléphetne a trió. A kurátor kissé kétkedve fogadta a mesébe illő ajánlatot, de azért megkérdezte, hogy van-e zongora és dob a kastélyban. Dob nincs, de van két zongora is, viszont mindkettő használhatatlan. Kurátorunk erre kifejtette, hogy ebben az esetben a legjobb, ha a fiúkat hangszerestől kiviszi valaki mikrobusszal Franciaországba, csak hogy az eléggé drága mulatság. Murray úr abban bízott, hogy ő tudna még Le Mansban és Párizsban is biztosítani számukra fizetett fellépést, ami talán megérné a befektetést. A kurátor, noha maga sem matematikai zseni, azonnal rávágta, hogy abból még az útiköltség sem fog kijönni, és az egész terv csak akkor lesz megvalósítható, ha Nigel Murray maga fedezi a szállítási költségeket, vagy ha Magyarországon akad néhány jótét lélek, aki hajlandó lenne szponzorálni a kiruccanást. Végül az utóbbi változat jött be. A Le Mansban és Párizsban tervezett koncertekből azonban nem lett semmi, mert Nigel Murray számára a lehető legkésőbbi időpont december 8. volt, de a hátralévő szűk három hónapra is a párizsi Magyar Intézet és minden elérhető vagy számításba jöhető jazzklub már be volt táblázva. Nigel Murray azonban nagylelkűen meghívta vendégségbe, nem csak a triót, hanem a rájuk ragadt magyar sleppet is, többek közt feleségestől e sorok íróját. Mi már megérkeztünk két nappal a zenekar előtt. A kastély, a Chateau de Blavou a normandiai Perche régióban található, egy bő óra autóútra Le Mans-tól, kb. 2 órányira Párizstól nyugatra, egy gyönyörű park kellős közepén. A jelenlegi épület hátulja a XV. században, nagy része azonban három évszázaddal később épült. A kastély, miután eredeti urai – feltehetően anyagi okokból – valamikor a XIX. században túltettek rajta, volt már kórház epileptikus gyermekek számára, itt lábadoztak 1944-ben a normandiai partraszállás angol, amerikai és kanadai sebesültjei és volt színiskola, de lakatlan is. Ezzel együtt, gyönyörű hely. Nigel Murray, a nyugalomba vonult angol ügyvéd három éve vette meg eléggé roskatag állapotban, és rengeteg pénzt költhetett az épületek restaurálására, ami még jelenleg is folyamatban van. Olyannyira, hogy érkezésünk tiszteletére teljesen lebénult a központi fűtés és a közelgő jazz előérzetére ritmikusan kezdtek kicsapódni a biztosítékok is. Zenészeink december 7-én kora reggel indultak útnak kis hazánkból, a Kiss Zoltánként anyakönyvezett legendás „road”, Hagyma limuzinjában. A fiúk este 7 körül terveztek megérkezni, de a zenészeknek nem a földrajz az erőssége. Hagyma, kinél Európa térképét kevesen ismerik jobban, éjfélre saccolt. Belőle csak törhetetlen optimizmusa beszélt. A londoni magyar intézet kurátora az adott időpontban felhívta Hagymát, aki közölte, hogy épp akkor lépték át a német-francia határt és még kb. 700 kilométerre vannak a kastélytól. Említett kurátor (a továbbiakban EK) – abban a hitben, hogy ő már említette volt Gayer Matyinak, hogy mindkét zongora rossz és felkérte az ifjú zenekarvezetőt, hozzon valami hordozható billentyűs hangszert – a biztonság kedvéért rákérdezett, hogy van-e a kocsiban elektromos zongora. Kiderült, hogy EK esetében a vágy volt a gondolat atyja. Ezzel a kéréssel minden bizonnyal egy másik együttes másik zongoristájához fordulhatott egy másik alkalommal, mert Matyi inkább játszik rossz zongorán, mint elektromoson. Tehát a kocsiban nem volt villanyzongora. A kastélyban pedig az egyik zongora az első emeleti nagyteremben, a másik pedig a 40-50 főnyi nézőközönség befogadására alkalmatlan földszinti szalonban porosodott. Nigel viszont a boltíves pincében tervezte a koncertet és a vendéglátást is. Oda az egyenetlen és kacskaringós középkori csigalépcsőkön lehetetlen lett volna levinni bármelyik fenti zongorát. Összegezzük tehát, mi volt a helyzet 24 órával a koncert kezdete előtt. Úton volt egy zongora trió a távoli Magyarországról, amelyik minden bizonnyal zongora nélkül fog játszani. Ha egyáltalán. A tetthelyen erősen havazni kezdett és fagypont alá esett a hőmérséklet, viszont a központi fűtés felmondta a szolgálatot. A tulajdonos ernyedten melegítő kis elektromos kályhákat cipelt fel a kamaraszínház méretű hálószobákba, amelyek meleget alig adtak, viszont rövidzárlatossá tettékHllllH a konyhai villanyfőző és sütő berendezést, amely minimum 50 ember vacsoráját volt hivatott elővarázsolni. Ha az ember Nigelre tekintett, a III. Richárdban említett „rosszkedvünk tele” bizony eufémizmusnak tűnhetett. A trió közben megkérte Hagymát, hogy miután még egyikük sem járt Ady imádott Párizsában, vegye az útját arrafelé, hogy saját szemükkel láthassák, miként suhant be nesztelen az ősz Szent Mihály útján. A fiúk mohó kultúrszomja érvénytelenítette Hagyma éjféli prognózisát. Végül hajnali 5-re sikerült megérkezniük a kastélyba, ahol EK fogadta őket és vázolta a zongora helyzetet. Matyi azonnal kipróbálta a szalonban találhatót és működőképesnek nyilvánította. Csak hogy oda nem fér be ötven ember, kiváltképp asztalokkal együtt. Matyi szerette volna tesztelni az emeleti nagyterem hangszerét is, de EK a fent szunnyadókra való tekintettel nagy nehezen lebeszélte erről, majd rábeszélte Hagymát és a fiúkat, hogy foglalják el lakosztályaikat, melyekben az antik bútorokból álló luxus berendezés olyan hőmérsékleti viszonyokkal párosult, melyekhez képest a Gulág is Riviérának tűnhetett. A délelőtt folyamán mozgósítva lett a környéken élő, népes angol kolónia (többségüket a szigetország ingatlan árai kényszerítették száműzetésbe) és jó néhány francia szomszéd is. Nigel felhívott egy hangolót, hátha valamit lehet tenni az emeleti nagyterem napszítta, fagycsípte zongorájával. A hangoló délutánra ígérte érkezését. Székek és asztalok kerültek a nagyterembe. Begyújtották a kandallót, mellyel szemben állva az ember térde égni kezdett, miközben a háta megfagyott. Jött egy villanyszerelő is, aki teljesen értetlenül állt a biztosítékok labirintusa előtt. Végül az egyik villany tűzhelyet sikerült a konyhában működésbe hozni. Nigel lázasan főzni kezdett. Gayer Matyi pár óra alvás után felkelt és azonnal megszállta a fenti zongorát. És csodák-csodája, még hangolás nélkül is vállalhatónak tartotta. Ezzel beindult a lázas közmunka. Asztalokat, terítőket, székeket, töménytelen bort, evőeszközöket és miegymást cipelt fel lihegve, de lelkesen francia, angol és magyar. Közben a biztosítékok cselesen kezdtek kicsapódni, mindig másutt. Erre minden elektromosságot fogyasztó készüléket, amire épp nem volt szükség, kikapcsoltak. A villanyszerelő széles gesztussal, tehetetlenül tárta szét a karját. Nigel, aki a működő zongora hallatán teljesen megtáltosodott, mintha csak erre várt volna. Ipari mennyiségű gyertyát és mécsest kerített valahonnan és a nagyterem percek alatt úszott a gyertyafényben. A nyaktörő lépcsőkön mécseseket helyeztek el, mentőkre már nem volt szükség. Közben megjött a hangoló, magához tért Juhász Marci és Farkas Norbi is. Amint végzett a hangoló, rögtön próbálni kezdtek Matyival. Erősítő nem volt, nem is volt rá szükség. Hallásra bemérték a terem akusztikáját és minden gyönyörűen hangzott. Elektromosságot legfeljebb a konyha igényelt. A kastély többi része visszatért XVIII. századbeli állapotába. Megérkezett a közönség: angolok, franciák vegyesen, egy finnel is megtoldva. Nem jazzértők jöttek, hanem Nigel ismeretségi köre, amely értelmes, érdeklődő emberekből állt. A fiúk gyönyörűen játszottak strukturált, alaposan átgondolt zenét. A Gayer csapat egyik ismérve, hogy az örökzöld számok teljesen üdének, frissnek, eredetinek hangzanak az ő felfogásukban, ami még tapasztaltabb zenészeknél is ritkaság. A közönség teljesen elámult. Már az első félidőben feszült figyelemmel hallgatott mindent. Nagy tapsot kaptak a fiúk, de általában nem a szólók, hanem a számok után, mivel – mint jeleztem – ezek nem jazztudorok voltak. A szünetben csak álmélkodtak, hogy ilyen fiatal emberek milyen nagy technikával, milyen ötletesen, milyen érzéssel játszanak, hogy mennyire odafigyelnek egymásra. Valóban magas szintű jazzt játszottak, de „kültagok” számára is teljesen emészthetőt. Ezt nem számításból tették. Ilyen a muzsikájuk. Matyi roppant technikás zenész, de lételeme nem a brillírozás, hanem a témák és a harmóniák szellemes, invenciózus kihasználása. Farkas Norbi telt, testes bőgő tónusa annál élvezetesebb, hogy ő egyike azon keveseknek, akik ha nem kell, nem használnak erősítést. Így teljesen magáévá tudta tenni a három évszázaddal ezelőtti hangulatot. Juhász Marcinak oroszlánrésze volt abban, hogy az akusztikus trió ilyen gyönyörűen hangzott, mivel az ilyen zene teljesen dobosfüggő. Marci pedig országunk egyik legfinomabb dobosa. Hatalmas kár, hogy nem volt kéznél jó minőségű felvételre alkalmas technika. Komplett album anyagot hallhattunk. A koncert végén azon is álmélkodtak az egybegyűltek, hogy egy ilyen kis országból miként termelődnek ki ilyen érett, tehetséges, kulturált fiatalok. Nagyszerű országimázst nyújtottak. Kár, hogy a párizsi magyar nagykövet válaszra sem méltatta Nigel Murray meghívóját a koncertre, pedig Nigel volt annyira udvarias, hogy magyarra fordíttatta a levelet. A viszonzatlan gesztus kevésbé jó fényt vethetett szemében kis hazánkra, de szerencsére zenészeink iránt fokozottan felkelt a figyelme. Amikor a közönség kezdett szétszéledni, befutott Bob, a szomszéd falu, Réveillon jazz klubjának tulajdonosa, egy 60 év körüli angol trombitás, életnagyságúnál is nagyobb karakterrel megáldva, akit még kevesen láttak józanul. Most sem volt az. Vidáman közölte, hogy megint „iszonyatosan be vagyok b…va”. Meglátta a fiúkat, szólt Matyinak, hogy játsszon valamit. Ez már a szalonban történt. „Mit?” – kérdezte Matyi. „Improvizálj” – mondta Bob. Ez történt. Menetközben kiderült, hogy nem csak inni, de trombitálni is nagyon tud. Gyönyörű duetteket játszottak Matyi fejében épp akkor született témákra. Bob másnapra meghívta a fiúkat a klubjába, amely – vasárnap lévén – kocsmaként funkcionált, ahol a tulajdonos nem szolgált ki olyan italt, melyet maga sem kóstolt volna meg. Akár többször is. Ott megígérte nekik, hogy latba veti fia befolyását a Gayer Trió érdekében, mivel fia állítólag kebelbarátja Londonban a Ronnie Scott klub menedzserének. A fiúk ma (hétfőn) reggel keltek útra Hagymával, aki nem csak „road”, hanem kiváló, szellemes beszélgetőpartner, nagyszerű társaság és talán jó apapótló is az ifjaknak. Az írás pillanatában már Németországban, talán Ausztriában járnak. Nigel, aki két napon át derekasan etette-itatta a társaságot, még útravalót is készített nekik és visszavárja őket. Köszönjük ezt a gyönyörű pár napot és a csodás muzsikát Matyinak, Norbinak, Marcinak, Hagymának és, nem utolsó sorban, a magyar jazz új csodálójának, Nigel Murray-nek.

Pallai Péter

Glasgow Art Club, Thursday 1st November

The piano trio is currently a very popular format, but oddly enough this was the first one I’ve seen for a while. Their approach was fairly conservative. They mainly played material from the Great American Songbook or fairly well-known standards, with pianist Matyas Gayer very much taking the lead role and the other two band members, bassist Norbert Farkas and drummer Marton Juhasz, content to work as accompanists. Having said that, many of the pieces – indeed slightly too many for my taste – included a bass solo, but whenever Gayer was playing, there was no doubt that it was soloist plus rhythm section rather than a trio of equals. Gayer’s technique was dazzling, ranging from 19th century romanticism to more percussive contemporary playing (given his nationality you could easily say from Liszt to Bartok). However, his imagination didn’t always match up to it. When he was firing on all cylinders, there was some really inventive playing, for instance in the opening of one of the Monk tunes he played, where he alternated between stabbing staccato phrases and flowing legato ones, but at other times it was how he was playing that impressed, not what he was playing. Still, he’s only 20, so he’s plenty of time to mature. I suspect we’ll hear a lot more of him, particularly if he can raise his entire set up to the standards of the best of it.

Nem túl ildomos olyan koncertekről írni, kiváltképp jót írni, melyeknek szervezésében az embernek része volt. Szívesen venném, ha ezt más vállalná, de e vállalás híján megteszem én, mert a magyar jazzkedvelők biztos szívesen olvassák, milyen nagyszerű zenészek kerülnek ki az új nemzedékből. A Gayer Mátyás Trió London egyik igazi jazz szentélyében, a 606 Clubban mutatkozott be a brit főváros közönsége előtt. Miután a dobosuk, Juhász Marci nemrég tért vissza az Egyesült Államokból, meglepő volt számomra, hogy mennyire feszesnek és összecsiszoltnak hangzott ez a csapat. Repertoárjuk javarészt standard-ekből tevődött össze. Csak hogy Matyi már 16 évesen is (akkor hallottam először) teljesen egyéni felfogásban játszotta az örökzöldeket, mára pedig zenei egyénisége már sokkal markánsabb. Sok kortársától eltérően, nem technikai bravúrokkal próbálja lenyűgözni a közönséget, hanem – néha teljesen szabvány nyitásokból kiindulva fokozatos metamorfózison esnek át a jól ismert témák, míg nem az ember eljut Gayer Mátyás sajátos hangzásvilágába. Melodikusan és harmonikusan is rögtönöz, de a spontán dallamképzést már most magas fokon műveli. Körülbelül 3-4 számra van szüksége, míg nem erőt vesz rajta a szenvedély, melynek kifejezése során aztán gyakran felvillan az a szédületes technika, amelyet, egyébként roppant intelligens módon, kordában szokott tartani. Szégyenszemre, menet közben nem tudtam azonosítani Billy Strayhorn és Ellingon gyönyörű, közös szerzeményét az „Ishafan”-t. Persze ismerősnek tűnt, de Matyi játéka során olyan érzések ébredtek fel bennem, amelyeket Debussy, Bix Beiderbecke, Ellington (itt nem jártam messze az igazságtól) és Django Reinhardt muzsikája szokott kiváltani belőlem. Gyakran mondják roppant tehetséges fiatal zongoristákról, hogy az illető Bud Powell, Bill Evans, Keith Jarrett vagy valamelyik más jazz óriás nyomdokaiban halad. Nekem Gayer Matyi úgy hangzik, mint aki egyre inkább Gayer Matyi nyomdokaiban halad. Persze folyamatosan tanul, nyitott füllel jár a zene világában és nem képzeli magáról, hogy ő találta fel a spanyolviaszt. Magáról a trióról már említettem, hogy mennyire együtt volt ez a három fiú. A hangzást úgy kell elképzelni, hogy a ritmikai meghajtást Farkas Norbert erőteljes, de egyben roppant dallamos bőgőjátéka szolgáltatja. Norbi, amióta Matyival együtt Grazban tanul, jóformán egy évtizednyi fejlődésen esett át. Állítólag hadilábon állt a bérelt bőgővel, de ebből mi semmit sem hallottunk. Bőgősök ritkán kapnak annyi megérdemelt tapsot, amennyit ő kapott a 606-ban. Norbi rezonáns és lendületes játéka ad alkalmat arra, hogy a magyar jazzvilág egyik legfinomabb és legdiszkrétebb dobosa, Juhász Marci olyan díszítő elemekkel gazdagítsa az összjátékot, amelyeket Winston Clifford-on kívül Angliában nagyon kevesen tudnak összehozni. A régi rosszízű viccnek ellentmondva, miszerint egy trió két zenészből és egy dobosból áll, Juhász Marci dobjátéka, tonalitását és ritmikáját illetően is, nagyon zenei. Kár hogy roppant keveset szólózik. Persze még nem késő. A 606-ban roppant lelkes fogadtatásra talált a Gayer Mátyás Trió, pedig becslésem szerint – magamat is beleértve – csupán öt magyar lehetett jelen a klubban. A szünetben a jelenlévők egymás között az egekig magasztalták az együttest. Másnap a londoni Magyar Kulturális Központban, ha nem is teljesen azonos, de hasonló repertoárral jelentkezett dugig telt ház előtt a csapat. Itt már a harmadik számnál szárnyalni kezdtek. A harmadik szám ez esetben az Irving Berlin örökzöld, a „Cheek to Cheek” volt, amelyet a 606-ban visszafogott, mondhatni intellektuális megközelítésben játszottak, itt azonban szenvedélyes, dübörgő diadalmenetté alakult. „Már csak ilyen a jazz” – mondta Matyi, akinek ezt említettem a koncert után. Ez a nagyszerű fiatal zongorista két eredeti számmal jelentkezett, („Louisa” és „Fire in the Summer”) mindkettő valóban eredeti téma volt, kissé kortársba hajló hangvétellel. Hazai termés volt még Farkas Norbi gyönyörű jazzkeringője, a „Waltz for Dexter Gordon”. Az est egyik gyönyöre az volt, hogy romlatlan akusztikus jazzt hallhattunk. Norbi nem használt erősítőt, ami csak kidomborította gyönyörű tónusát. Juhász Marci is megtáltosodott három, – na jó – két és fél szóló erejéig, ami megérdemelt sikert aratott. Az első szólóját követően egy mellettem ülő angol úr megjegyezte: „na végre”. A fogadtatás itt egészen frenetikus volt. A sorok közt számos Londonban élő magyar fiatal is helyet foglalt, de a többség angol volt, mint például az a lelkes úriember, aki aznap érkezett Franciaországból, ahol jazz klubot vezet St. Denis sur Huisne-ben és annyira fellelkesült a szupertehetséges triótól, hogy azonnal tárgyalni kezdett egy ottani fellépésről. Alapjában véve erről kellene, hogy szóljanak az ilyen külföldi kiruccanások. Nálunk otthon annyira kicsiny a piac, hogy egy ilyen zeneileg és emberileg is tökéletesen összeillő, egészen kiváló hármasfogatnak nincs alkalma rendszeresen együttjátszani, pedig a bennük rejlő potenciál túlmutat a már amúgy is lebilincselő teljesítményen. (Ma, vagyis péntek este a Gayer Mátyás Trió a híres londoni szórakozónegyed, a Soho “Jazz after dark” nevű létesítményében játszik, de ettől a fellépéstől tudósítónkat nagyapai kötelezettségei tartják távol… – a szerk.) Pallai Péter

A colourful feast of entrancing sound and vibrant melody, Patrick Groenland’s guitar playing requires very little effort form the 26-year-old Dubliner. Or at least that’s how it looks from where I’m sitting. Of course, when it comes to analysing this young musician’s skills, it doesn’t take another classically trained jazz buff to know when they’ve just experienced the sublime and enviable talent of a gifted performer. It’s just… obvious. What’s more, as the rain continues to fall outside, the cosy and almost homely surroundings of the Odessa club have not only Patrick to thank for making this seem like the best possible way to spend an otherwise damp and miserable Tuesday evening. After all, there are another three members of this magnificent quartet to consider, and what better way to value the ability of any musician than with lengthy yet captivating spells of acoustic-tinged jazz? Separates the jokers form the major players, this one. While it could be argued that Groenland’s ambitious mixture of personal, re-arranged favourites and self-penned compositions tend not to end up anywhere particularly new or exciting, it’s in their playful delivery that this group manages to keep us glued for so long. Wearing sneakers, striped tops, and carefully positioned headwear, the guys (and girl) may not look like your average jazz outfit, but that might have something to do with the fact that, well, they’re not. Formed at the Berklee College of Music in boston, Massachusetts, these four International improvising musicians (and scholarship awardees) don’t just stick to the one route, instead preferring to mix things up a little by injecting regular bouts of folk, classical, and even funk to this intriguing, largely instrumental set. American bassist Dylan Coleman applies subtle yet effective touches to Groenland’s melodic finger dancing, while it’s left up to the breezy handy work of Hungarian-born drummer Marton Juhasz to keep the foot tapping. But besides from our own home-grown attraction (and the sweet yet heavy vocals of special guest Georgia Cusack), the other star sharing this stage is Portuguese jazz flautist Luisa Vieira, whose startling proficiency shines throughout, particularly during opener Song for Ruth and the impressive Rag Order. He’s a charming fellow, too, Groenland – albeit in a less noticeable way than is expected of most artists with their own name attached to their band. Lucid, yet humorous, he may not have much to say in between tunes, but it’s that slight smile on his face and the occasional burst of subtle laughter that allows for his audience to know just how much he’s enjoying himself. That the feeling is mutual hardly comes as a surprise – especially towards the end when he finishes with a superb rendition of Leonard Bernstein’s Some Other Time. Engrossing stuff, Patrick; let’s hear some more.

Chris Wasser

Amerikában minden más: az újságírók például már régen nem híreket közölnek, hanem a dolgok hátterét igyekszenek megvilágítani. A zenében is hasonló lehet a helyzet: bulizenekarokkal, forró hangulatú koncerteket produkáló virtuózokkal már tele van a hatalmas ország összes padlása, ma már újat kell nyújtani. Különösen egy csikó fiatalságú csapat számára nincs más lehetőség, mint tapogatózni az irányzatok között, és ebbe bevonni a közönséget is. A magyar fül számára egy ilyen koncert persze könynyen tűnhet barátságos garázspróbának, de volt, aki azt hitte a koncert kellős közepén is, hogy még csak hangol a csapat. Akadt a hallgatóság között, aki nyíltan élcelő- dött, mondván: villanygitáros szakmunkástanulók szalagavatójára csöppentünk be. Feltétlen meg kell említeni, hogy jelentek meg ismerős elemek is az egyenként minimum húszperces számokból összeállított koncerten. Az első kompozícó vége felé felszínre bukkant Miles Davis Footprints című számának egy-két motívuma, majd a második menet első számában sem volt nehéz felismerni a Twin Peaks című film betétdalát. Hangulatában teljesen eredeti volt. Ráadásul ekkor már néha meg is ütötte a pergőt a magyar származású, amúgy kiválóan képzett ütős, Marton Juhasz is. Koncertté azonban nem sűrűsödött össze a zene egy pillanatra sem szerda este – bár néha azt hittük egy-egy pillanatra, hogy már-már összeáll a dolog. Az volt az érzésem, hogy erre különösen vigyáztak is a fiatal zenészek – meg arra, nehogy elhangozzon egyetlen zenei közhely is, valamelyik nagytól átvett frazírozás, túlzottan ismerős szám. Bulit nem akartak csinálni, csak zenélni és – mivel a művészet talán legfontosabb eleme a provokáció – egy kis zavart kelteni. Ez sikerült is nekik.

Peltzer Géza

Semennyit nem értek a jazz-hez, de, ha azt olvasom egy zenekarról, hogy “a tagok mind a bostoni Berklee College of Music tanulói”, akkor azt a zenekart óriási elvárással és megkülönböztetett figyelemmel várom, illetve nézem/hallgatom. (Berklee: az általam oly nagyra tartott Dream Theater hangszeresei is ott végeztek, illetve a Münchenből hazafelé a vonaton megismert amerikai lány is ott (is) szerzett diplomát (zeneszerzés, zeneterápia szakon – később bekapcsolódók kedvéért.:) ) Na, be is fektetett a négyes rendesen. Leírom, kik alkotják, mert megérdemlik, és nem kizárt, hogy világhírességek lesznek idővel: Daniel Weiss-gitár, Juhász Márton-dob, Yared Bayleyen-basszusgitár, Zachary Zinger-szaxofon. Számomra ők voltak az este legegységesebb fellépői, ZENEKARként működtek, nem a dobosra volt kihegyezve a produkció. Talán ők voltak a legközérthetőbbek is – számomra mindenképp. Pofátlanul fiatalok (20-as éveik elején), döbbenet képzettek és annyira nagy kreativitás és zenei alázat lakozik bennük, hogy azóta is leng a kalapom, ha rájuk gondolok. És nem csak a koncertjükre, hanem a viselkedésükre is, ugyanis a már említett Hadek Dávid (még mindig csak 11 éves) Quartet szintén színvonalas és lenyűgöző koncertje alatt mellém ült a lelátóra a teljes Juhász Márton és barátai brigád és helyenként majdnem zavartak a figyelésben, műélvezetben. Főleg a basszer (ja!: a szólóját kottából játszotta!!!) és a szakszis beszélgetett sokat. Ki nem találnátok, miről és milyen stílusban! Szinte szünet nélkül bólogattak elismerően, ütöttek egy-egy ritmust a combjukon, tapsoltak, hujjogtak (jazz koncerten szokás) és/vagy – ami a legjobban tetszett – hívták fel egymás figyelmét egy-egy zenei megoldásra, dallamra, váltásra. Végigszakmázták a koncertet és szinte monden hangot élvezettel, tisztelettel hallgattak. Mindezt óriási lekesedéssel. Csak lestem, füleltem.

krap.blog.hu

„A jazz kék zászlaja”

Miles Davis zseniális lemeze, a „Kind of Blue”, Thelonious Monk blues témája, a „Blue Monk”, vagy George Gershwin klasszikusa, a „Rhapsody in Blue”, és még sorolhatnám a példákat a kék szín feltűnése kapcsán a jazz muzsikában. Hogy miért alakult így, nem tudom, de számomra is természetessé vált a „blue” gyakori megjelenése szeretett műfajunk háza táján.

Most itt egy újabb „kékes” anyag, a „Pannon Blue”, méghozzá az egyik legkiválóbb magyar jazzistától, aki nem más, mint Bacsó Kristóf szaxofonos! Pontosabban a Tzumo Oláh Árpáddal (zongora, keyboards) és Juhász Mártonnal (dob) alkotott formációja, a Triad produktumáról van szó. Egy 2015 decemberében, az Opus Jazz Club-ban adot koncertjük lett rögzítve, majd a BMC Records gondozásában látott napvilágot az anyag. Önmagában véve jó érzés az Opus-ban játszani, de úgy meg aztán pláne, ha még egy világsztár is csatlakozik a bandához! Na kérem, pontosan ez történt Kristófékkal, hiszen a benini származású, lassan két évtizede az USA-ban élő gitáros, Lionel Loueke állt be a fiúk közé vendégművészként. Erős csapat; nézzük, mit alkottak!

A korongon kilenc számot hallhatunk. Hat Bacsó kompozíció, egy Tzumo darab („Don’t Turn Back”), és két melódia a Triad és Loueke közös munkája eredményeként („Ad Libitum No. 1”, „Ad Libitum No. 2”). Nos, Lionel -akiről nagyon röviden csak annyit: a nagy Herbie Hancock (is) imádja a játékát, és mentorálja, segíti Őt; nem véletlenül!- úgy illeszkedett be a magyar hármasba, mintha világéletükben együtt muzsikáltak volna! Semmi „special guest”, „felveszem a gázsit, oszt repülök haza!” íze nincsen a dolognak; száz százalékosan átérezte Kristóf, Tzumo és Marci rezdüléseit, megmozdulásait. Csak annyit tett hozzá a zenéhez, amennyit kellett, amiért meghívták. Patikamérlegen kimérve, de szíve-lelke által irányítva a mérőeszközt, nem pedig hideg profiként. Tisztelet, szeretet és alázat. Ez sugárzik minden hangjából. Van valami megnyugtató, egyben felkavaró játékában, mindez hihetetlen tisztasággal, őszinteséggel fűszerezve. Nagy szükségünk van zavaros világunkban olyan EMBEREKRE, művészekre, mint Lionel Loueke! A Triad zenéje alapvetően a Wayne Shorter, Herbie Hancock-féle zenei világot juttatta eszembe. Sodró lendületű, „groove”-os témák, átitatva egyfajta visszafogott, finom romantikával. Sokszor afrikai népek zenéjére emlékeztető motívumok, ritmusok. Amitől viszont igazán „bacsós”: egyrészt Bartók Béla szellemisége -legalábbis szerintem- igen gyakran megjelenik, de nem „copy”-ként, annál inkább iránytűként szolgálva, másrészt a Bacsóra jellemző „nyugi” végig ott van, és „uralkodik”, melytől egy jóleső feszítést érez az ember a „Pannon Blue” hallgatása közben.

Tzumo-ra és Juhász Marcira különösen nagy feladat hárul a Triad-ben, hiszen bőgő, vagy basszusgitár nélkül működő zenekarról beszélünk. De -mint mindig- játszi könnyedséggel veszik az akadályokat. Energikusan, nagyívűen, egyben szenzitíven „élnek a színpadon”. Röviden: yeah, uraim!

Nagy öröm volt -újra!- szembesülni azzal, hogy kis hazánkban olyan jazzisták élnek, tevékenykednek, akik teljes mértékben az amerikai és nyugat-európai színvonalat képviselik! Ezért is különösen fontosak ezen alkalmak, amikor világsztárral koncertezhetnek, készíthetnek lemezt magyar előadók. Szóval, kedves szervezők, tulajok, illetékesek! Tessenek minél több ilyen alkalmat teremteni -„please”!-, mert üzletileg és zeneileg egyaránt csak nyereséges tud lenni, és rengeteget ad a hazai jazzéletnek.

Kedves Olvasóink! Vegyük fel újra együtt a jazz kék lencsés napszemüvegét, és szemlélődjünk azon keresztül! Legyen most ez a bizonyos „sunglass” a Bacsó Kristóf Triad & Lionel Loueke „Pannon Blue” című albuma!

A szerdai napon „csak” egy egyszereplős hangversenyre került sor a Lamantin Fesztiválon: a Weöres Színház klubjában, 21 órától lépett fel a Szabó Dániel Quintet. Mint a zongorista-zeneszerző együttesvezetőtől megtudtuk, a formáció az idei nyár koncertjeiért jött létre, nem egy állandóan működő zenekar. A tagok a világ különböző pontjain élnek-alkotnak, viszont közös mondanivalójukkal szerettek volna közönség elé állni, együtt muzsikálni, ehhez találtak alkalmakat az elmúlt és elkövetkező hetekben.

A számok címei erősen hangulatfestőek (Útkereszteződések, Tengerpart, Lebegés, Közös alapok), és a zene is egy-egy gondolatot jár körbe. A kompozíciók témái is terjedelmesebbek és a szólók is nagyobb lélegzetűek, mindenki szabadon bemutathatta ötleteit. A két szaxofonos, Bacsó Kristóf és Zana Zoltán, valamint Szabó Dániel mellett Szandai Mátyás bőgős, és Juhász Márton dobos is kivette részét az egyéni körökből. Az est folyamán két tétel erejéig kisebb parti játszott csak: az izgalmas című „Eastinato”-ban a szaxofonok nélküli trió mutatta be a keleti népzene ihlette témát, illetve ráadásként az összesen öt csemetével büszkélkedő Bacsó-Szabó duó adta elő a „Gyermektánc”-ot. Az est szereplői mind igen virtuóz hangszeresek, fantáziadús improvizatőrök és nagyszerű zenészek – méltán jegyzett nevek a nemzetközi jazzéletben is. Köszönjük a Lamantinnak, hogy a szombathelyi közönség és a táborlakók is megismerhették ebben a formációban játékukat. (A múlt héten előbb Nagykanizsán, majd a Budapest Jazz Clubban adtak teltházas koncertet!)

Azt hiszem minden kockázat nélkül állíthatjuk, hogy Budapesten világviszonylatban is magas színvonalú jazz-élet folyik manapság. Elég, ha csak a heti programokat átnézzük, amik a legnagyobb sztárok műsorára hívogatnak. Ezzel szemben vidéken – a jazz fesztiválokat leszámítva – jó ha egy tucat igényes koncertet láthatunk évente. Ezért is volt ünnep, az év eddigi legkiemelkedőbb jazz eseménye a Szabó Dániel Quintet Móricz Művelődési Házban adott koncertje. Az alkalmi formáció vezetője Szabó Dániel zongorista, aki nem régen doktorált Los Angelesben, ahol zeneszerzést, hangszerelést és filmzenei tanulmányokat folytatott, tanított. Társai között a két Egyesült Államokban végzett zenészt Bacsó Kristófót (tenorszaxofon) és Juhász Mártont (dob) köszönthettünk. A zenekarvezető különböző formációkban játszó partnerei közé tartozik még a tenorszaxofonon játszó Zana Zoltán és Szandai Mátyás (bőgő). Ők valamennyien a nemzetközi jazz élvonalához tartozó jazz muzsikusok, akik hasonló zenei nyelvet beszélnek. A csütörtök esti koncerten Szabó Dániel saját kompozícióit mutatták be. A mainstream jazz programban azért olyan ritkán hallható John Coltrane szerzemény is elhangzott, mint a Miles mode. Külön köszönet érte! A modern jazz számok között túlsúlyban voltak a lírai szerzemények: a Lebegés, a La plage, és a Gyermektánc. A két eltérő habitusú és játékstílusban játszó szaxofonosok jól kiegészítették egymást és külön élményt nyújtott a tenor és szopránszaxofon együttes hangzása. Szabó Dániel kiválóan minden manír nélkül óriási zongorázott. Felsőfokon említhetjük a ritmusszekcióban játszó Szandai Mátyás karakteres bőgőzését és Juhász Márton óramű pontosságú dobolását. Köszönjük a nagyszerű élményt a Szabó Dániel Quintetnek és a szervezők részéről Godinek Ibolyának! H.Gy.

Akik szemfülesek voltak, és követték az Opus programkínálatát, biztosan nem kerülte el a figyelmüket a december 5-i dátum, ami egy igazi zenei csemegét ígért. Szerencsére sokan tudtak róla, és el is jöttek annyian a koncertre, hogy teljes teltház legyen. A hazai fiatal zenészek három kiválósága (mindhárman a Berklee-re jártak!) mellé egy tapasztaltabb muzsikus is csatlakozott, Lionel Loueke (1973) személyében (aki szintén kijárta a Berklee-t és Tzumo-hoz hasonlóan a Thelonious Monk Institute-on szerzett magának diplomát, és nemcsak hogy Herbie Hancock állandó lemez- és turnépartnere -2005-ben Budapesten, 2008-ban pedig Veszprémben járt vele lapunk főszerkesztőjének szervezésében- , és nem mellesleg 2008 óta a Blue Note szerződtetett művésze, ahol eddig négy CD-je jelent meg: Karibu – 2008, Mwaliko – 2010, Heritage – 2012, Gaïa – 2015)). A kétórányi élmény szerencsére nem mulandó, ugyanis ez egyben élő lemezfelvétel is volt, így akinek nem volt lehetősége részt venni, az valamelyest pótolhatja hiányosságát, aki ott volt, az pedig újra és újra meghallgathatja majd ezt a remek zenét.

Bacsó Kristóf (1976) szaxofonos még 2013-ban állt össze két fiatal zenésztársával, barátjával, Oláh „Tzumo” Árpád (1980) billentyűssel és Juhász Márton (1987) dobossal. Mindhárman generációjuk kiemelkedő tudású zenészei, a trióban pedig minden adott volt, hogy kiéljék kreativitásukat, tudásukat, improvizációs készségüket. Ezt a szintet most még inkább megugrották, amikor Lionel Loueke, benini származású, amerikai gitáros csatlakozott a zenekarhoz ennek a lemeznek a felvételére. Az este a várt színvonalon kezdődött, a legelső számban még csak az eredeti trió lépett színpadra, hogy aztán utána külön konferálhassák be a vendégzenészt, aki a közönség lelkes ujjongása közepette foglalhatta el helyét a többiek mellett. Több se kellett neki, egyből belecsapott a húrokba, egy funky-s gitárintro mellé egy, részben az afrikai törzsi rituálékhoz hasonló, csettintő hangokkal teletűzdelt énekszólam is előkerült – roppant érdekes és élvezetes volt. A számokról külön-külön nem látom értelmét hosszasan értekezni, remélhetőleg hamarosan úgyis hallgatható lesz lemezen, ezért inkább egyben a saját benyomásaimról, gondolataimról írnék a koncert kapcsán.

Nagyon érdekes volt hallgatni a kompozíciókat. Mint Kristóf elmondta, már több mint egy éve várnak erre a lemezfelvételre, és most jött el ez az alkalom. Talán ezért is van, hogy a dalok nagyon jól kiforrottak, megmunkáltak, és benne van mindhárom zenész egyénisége. Többször hallottam már Bacsó Kristófot játszani, több különböző formációban is (legutóbb épp az iF kávézóban, Tzumo mellett párosban), és saját szerzeményeit is hallottam már, jók is voltak, de most minden korábbinál jobban tetszettek. Érződött rajta, hogy nem azért rakták össze, mert muszáj, hogy legyen anyag a következő lemezre, hanem tényleg sokat foglalkoztak vele, és a hosszú idő alatt alakult ki olyannak, amilyen. Ezt még annak ellenére is fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy egyébként több szerzemény előtt mondták, hogy kifejezetten erre az estére, és a lemezfelvételhez készült – ugyanakkor ezek sem lógtak ki a sorból, itt is nagyon igényesen kidolgozott dalokat hallottunk. Ebben nyilván a formáció (gitár-billentyű-szaxofon-dob) is nagy szerepet játszik, hiszen minden szerzemény máshogy hangzik, mint ugyanez trióban, véleményem szerint ez is sokat dobott rajta. A formációban már csak az is szembetűnő, hogy nincsen hagyományos értelemben vett ritmusszekció. Persze, ott van Tzumo bal keze, ami azért gyakran ad valami alapot az egésznek, de végig az volt az érzésem, hogy három ilyen zenész mellett még Marci is inkább szólóhangszerként használja a dobfelszerelését – és ezt nagyon jól tette. Ugyanakkor nem tolódott el abba az irányba se, hogy felmegyünk a színpadra, mindenki játszik a saját feje után, és majd egyben jó lesz – mert végső soron tehetséges zenészek, akár ezt is megtehették volna, és lehet, hogy jó is lett volna. Így viszont olyan érzésem volt, hogy nagyon jól „megágyaztak” egymásnak, és akármelyik hangszer is került előtérbe, a többiek rendkívül jó kíséretet biztosítottak számára. Mindenestül nagyon jól el volt találva, a szerzemények, a kvartett felállás és a zenészek egyéni megoldásai és közös játéka mind-mind hozzátett a fantasztikus zenei élményhez. Loueke gitárjátékát azért mégis külön ki kell emelni, róla nem biztos, hogy sok lehetőségem lesz még írni. Nem véletlenül tartják invenciózus, és nagyon egyedi zenésznek, de emögött rengeteg tényező szerepet játszik. A technikai tudás és az alapvető muzikalitás csak egy dolog. A kötődés az afrikai népzenei hagyományokhoz, a műfajok közötti lavírozás, az amerikai jazz ingerei, a kísérletező kedv, és talán még az ujjal pengetős technika is mind-mind meghatározó elem a játékában. Számomra leginkább a ritmusban tűnt fel ez a különbözőség, az afrikai zene ritmikában, a hangsúlyos hangok elhelyezésében különbözik a „nyugati” zenétől (ezt lehet, hogy csak a dobos, „ritmusérzékeny” énem figyelte meg), de mivel már amerikai közegben robbant be a jazz világába, az ottani hatások is megváltoztat(hat)ták. A szólók közben is figyeltem, más a ritmus, az ütemek és a hangsúlyok mintha el lennének csúsztatva az én „európai” fülemnek. De számomra ez is a jazz egyik legnagyobb szépsége, hogy nem hagy hátradőlni, és a megszokott dolgot hallgatni, hanem él, változik, és teljes figyelmet követel magának. Loueke remekül tette hozzá a magáét a koncert sikeréhez, gyakran egészen furcsa, érdekes hangokat csiholt elő gitárjából, és a közönség reakciójából ítélve nem csak nekem tetszett a játéka. Mivel itt jól felépített kompozíciók voltak, ez a koncert nem a félórás szólókról szólt, én talán ezt az egyet hiányoltam, hogy Loueke legalább egy pár percre átvegye a prímet, és az ő gitárja kerüljön a középpontba. Persze így is volt lehetősége bizonyítania fantasztikus tudását, és sok kitűnő gitárszóló hangzott el az estén, ez talán csak az én telhetetlenségem, hogy még tovább és még többet tudtam volna hallgatni belőle.

A koncert két részből állt, az első felében talán kicsit jobban érvényesült ez a felépített körülhatárolható dallamvezetés, a tolódás a funky, a blues, és némelyest a jazz-rock irányába. A második inkább a mainstream jazz, a lassabb, nyújtottabb balladák, pszichedelikus hangzás, effektpedálok és hangszeres kísérletezés felé tendált. Az első rész egyik legjobb dala szerintem a „New Blue” című szerzemény volt, a másodikban Bacsó Kristóf „Variációk egy népdalra” c. kompozíciója vitte a pálmát (amit eredetileg a MAO-val játszottak, biztos úgy is jó volt, nekem így nagyon tetszett). A két dal különbözősége mutatta a két rész különbözőségét is – persze lesarkítva, mert egyébként nagyon jó és változatos repertoárt állítottak össze. Főleg a második felében már jobban előkerültek a pedálok, a különböző effektek, érdekes módon szaxofonra is – pl. loop pedál, Loueke pedig néha olyan hangokat csalt ki a gitárból, hogy ha csukva tartom a szemem, megesküdtem volna, hogy Tzumo csinálja egy Moog szintetizátorral. Az utolsó szám után még kaptunk egy kis ráadást, korábban már elhangzott darabokat vettek elő újra, és bújtattak valamilyen módon más köntösbe. A négytagú zenekar a közönség lelkes ovációja közepette hagyhatta el a színpadot, ahova reméljük, visszatérnek még, akár így együtt is. A lemez mindenképp megér majd több hallgatást is, hogy újabb és újabb zseniális elemeket fedezhessen fel az ember ebben a pompás muzsikában. Nem csak a közönség, a zenészek is nagyon jól érezték magukat, jól érezték egymást a színpadon, így aztán igazi örömzene lett belőle. Már csak azt is jó volt nézni, hogy Loueke milyen áhítattal figyeli kis hazánk szülötteit, ahogy játszanak – pl. mindig figyeltem, hogy Tzumo játékát mennyire élvezi. Ez már önmagában is nagy szó, de ha még hozzátesszük, hogy ő egyébként Herbie Hancock zenekarával lett igazán ismert és elismert a jazz nemzetközi színterén, szóval találkozott már élete során egy-két jó zenésszel, külön elismerés lehet a Triad tagjainak. Kitűnő koncert volt, köszönöm a zenészeknek az élményt. Aki ott volt, és hallotta, azért, aki nem, az pedig azért hallgassa meg a lemezt, én is kíváncsian várom az eredményt. A képeket pedig külön köszönöm Novák Nórinak.

(Én meg –amellett, hogy nagyon tetszett Kristófék zenéje, a saját kompozíciók is, de a “Speak Low”-t, amikor elkezdték játszani, azt mondtam magamban, ezt nem hiszem el…!- nagyon örültem annak is, hogy több magyar jazzénekesnő (…), így Pocsai Kriszta, Kovács Linda és Palágyi Ildikó mellett a gitárosok különböző nemzedékeinek képviselőivel, így Bende Zsolttal, Gyémánt Bálinttal és Velsz Kristóffal is találkoztam. És a legfiatalabb nemzedék képviseletében ott volt a billentyűsök közül Tálas Áron és Balogh Tamás, valamint a basszusgitárosok képviseletében Bartók Vincze is. A MAO-t a közönség soraiban Fekete-Kovács Kornél és Ávéd János képviselte. Frenetikus este volt! A zene és maga a produkció is nagyon tetszett lapunk főmunkatársának, Szász Gabriellának is! Engem különös büszkeséggel töltött el, hogy Tzumo-t és Bacsó Kristófot gyakorlatilag én fedeztem fel az 1990-as évek végén. Sőt mindkettejük első CD-jének én voltam a producere! A Magyarországon jazzkörökben tök ismeretlen Juhász Marcit –aki akkor a Berklee első éves növendéke volt- szintén én léptettem fel először a Márványteremben! Lionel Loueke-nek pedig 2005 februárjában én intéztem a New York-i Magyar Konzulátuson a vízumát, hogy az év májusában Herbie Hancock-kal és a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarával játszhassa a „Gershwin’s World” anyagot játszhassa a BKK-ban! – A szerk.)

Boldog vagyok, hogy megélhettem azt a pillanatot, amikor egy hazai jazz együttes első lemezének megjelenése végre nagy, és remélem őszinte érdeklődést váltott ki a média részéről is. Négy év munkája érett be, Juhász Márton dobos 2011-ben alapított együttese, az Euro-African Playground első lemeze megvásárolható. Régebben azt írtam volna, hogy a boltokba került, de ma már ilyen üzleteket nem igen találni… Szerdán az Akvárium Klub „KisHall” nevű termében tartották lemezbemutató koncertjüket. Ibro, azaz Cheikh Ibrahima Fall –djembe, balafon, ének, Ávéd János – szaxofon, fuvola, Fenyvesi Márton, Gotthárd Mihály, ifj. Tóth Pisti – gitár, Tálas Áron – Fender Rhodes, Kiss Benedek – basszusgitár, Mogyoró Kornél – ütőhangszerek, és a zenekarvezető Juhász Márton – dob mellett Sena, és a két énekes-táncos, Fanta Inna Camara és Mmah Soumah forró hangulatot varázsolt. Az első lemez megjelenése minden zenekar életében meghatározó. Marciék már az előkészületeknél is sokat dolgoztak, mindent megtettek, hogy ez a koncertjük emlékezetes maradjon. Alaposan figyeltek a marketing munkára, ami hazánkban még nem megszokott. Ennek köszönhetően az interneten népszerű programajánló portálok mindegyikén találkozhattunk az esemény beharangozójával, a koncert előtt az együttes tagjai kamerák előtt nyilatkoztak, a közönség is gyülekezett, a Bajnokok Ligája szerdai fordulója miatt sem hiányoztak sokan. Izgatottan várta mindenki a kezdést. A zenészek is. A plakátokon, a portálokon meghirdetett este nyolc órát. Sovány vigasz, hogy Marciéknak négy évet kellett várniuk első lemezük megjelenésére, nekünk csak másfél órát annak meghallgatására. A kezdés időpontját ugyanis áttették este kilencre. Nem a zenészek, mert ők kompromisszumot ajánlottak egy félkilences kezdésre, de valaki mégis ragaszkodott az állítólag itt szokásos kilenc órás kezdéshez. A döntéshozónak talán nem tűnt fel, hogy saját hivatalos oldalukon is ez az időpont lett feltüntetve. Nyolc órakor azért a kapunyitás megtörtént, beléphettünk a KisHall szentélyébe. Ekkor ért a második „kellemes” meglepetés. A teremben nem volt ülőhely, pedig még egy játszótéren is vannak padok. Mióta a Gödörből akvárium lett, nem jártam benne. Nem elvi okokból, egyszerűen a program gyökeres változása miatt. A marginális kultúrához sorolható eseményeket bemutató központból, ahogy Juhász Marci finoman megfogalmazta egy előző beszélgetésünk során, „mainstream” hely lett. Lehet, hogy a klub új gazdái úgy gondolták, az új kicserélődött közönségnek nem kellenek székek. A régi Gödörben voltak, és senkit nem zavarták azokat sem, akik önmegvalósításukat a ritmusokra való mozgásban próbálták kifejezni. Beálltunk, enyhe fejcsóválások közepette, próbálva megbarátkozni a körülményekkel. Végre felcsendült a zene, amire vártunk. Az első számnál lenyűgözött a hátulról világított zenészek látványa. Gotthárd Mihály gitárjának hangjaira kapcsolódtak be a többiek, elkezdődött a varázslat. A második számnál már elkezdett zavarni, hogy az intelligens lámpáknak nevezett fényforrások közül valamelyik mindig a szemembe világít, kezdtem gyanakodni, hogy intelligenciájukat nem túl intelligensen programozták be. Mielőtt azonban a vallató lámpák hatására töredelmesen elsoroltam volna összes bűnömet, a szemem elleni merénylet után, a fülem ellen intéztek támadást. Egy körülbelül a Budapest Jazz Club nézőtere nagyságú teremben, a Puskás Ferenc Stadion hangosításához is elegendő hangerőt szabadítottak ránk. Én is úgy gondolom, ahogy főszerkesztőnk Maloschik Robi, hogy ez ebben a teremben ráadásul torzan dübörgő hangerő nem a zenészek óhaja volt. Elismerem, hogy nem az én korosztályom az Akvárium célközönsége, de a húszas, harmincas éveikben járó, nem „rave” vagy „techno” zene által agymosott gyanútlan látogatóktól is hasonló panaszokat hallottam. Marciék zenéje a három elektromos gitár megszólása mellett finom zene. Nem zenepótló zörejekre kell hangosítani. Bár náluk a lassúbb tempójú számok is dinamikusan, erőteljesen szólnak, minden hangszernek fontos szerepe van, ami ebben a túlzott hangerőben elveszett. A panaszkodást befejezve, a színpadon történtekre koncentrálva viszont továbbra is a legjobbakat írhatom. A több mint másfél órás koncert a bosszantó körülmények ellenére frenetikus volt. Fanta Inna Camara és Mmah Soumah, őrületes táncai extázisba kergettek, énekük is elringatott. A koncert elején még egy két méter körüli hatalmas fekete fiatalember is beszállt közéjük táncolni, tovább fokozva a hangulatot. A három gitáros, Gotthárd Mihály, Fenyvesi Márton és ifj. Tóth Pisti káprázatos játéka jól illeszkedett az afrikai ritmusokhoz. Ávéd János ezúttal főleg fuvola szólóival emlékeztetett ennek a fúziós zenének a jazz gyökereire. Tálas Áron Fender zongora játékát a torz erősítés miatt alig lehetett élvezni, de a dübörgő hangfalakból is kihallható volt olykor egy-egy élvezhető futam. Kiss Benedek biztos alapot adott basszusgitárjával, Mogyoró Kornél ütőhangszerei is sokszor alig kivehetően hallatszottak az elé zúdított fényfüggöny mögül, de amikor egyedül szólózott végre megcsodálhattuk szédületes játékát. Juhász Marci virtuóz dobolása mellett zenekarvezetőként jól fogta össze, és irányította társait. A dobok mögül is érezhető volt, hogy ő a főnök a játszótéren. Ibro már azzal is komoly érdemeket szerzett, hogy ismerősei között rátalált a két csodálatos tehetségű guineai lányra, és Párizsból meghívta őket erre az eseményre. Természetesen a sikerhez ennél többet is hozzáadott, énekével, djembe és balafon játékával tomboló tapsokat váltott ki. A koncert vége felé Sena is színpadra lépett. Ő Ghánában élt szüleivel, akik hazánkban ismerkedtek meg egymással. 2001-ben, 18 éves korában jött Budapestre továbbtanulási szándékkal. Azóta itt él, több műfajban is ismert, sikeres énekesnő lett. A jazz zenét kedvelők Barabás Lőrinc formációjából ismerhetik. Én most láttam először, és hálás vagyok Marciéknak, hogy meghívták. Első látásra megszerettem, lenyűgözött hangjával, mozgásával, és azzal, ahogy érezte a színpadot. Sena, Fanta és Mmah társaságában igazi afrikai hangulatot varázsolt. Az európai fiúkkal megtalálták a közös nyelvet, közös játékukat ámulva figyeltem. Az utolsó szám után nem csoda, hogy a közönség is visszatapsolta őket. Boldogan jöttek ki újra, és a tapsok ütemére belekezdtek a ráadásba. Hazaérve első dolgom volt, hogy meghallgassam az Euro-African Playground első lemezét. Kényelmesen leültem, és az erősítő hangerejét nem a maximumra tekerve átadtam magam az élvezetnek, amit egy tökéletesen kevert lemez hangzása adott. Minden hangszer megszólalt, a zene csodálatosan szólt. Remélem, egy másik helyszínen rendezett koncerten, majd élőben is így hallhatom őket.

rés a présen: Hogy jött neked az afrikai zene? Juhász Márton: A Berklee College of Musicon töltött éveim alatt jöttem rá, hogy ha hitelesen akarok mozogni egy műfajban, akkor annak ismernem kell a kontextusát, kulturális jelentését. Ahogy egyre jobban beleástam magam a dzsessz történetébe, nyilvánvalóvá vált, hogy az afrikai zene ennek egyik legmeghatározóbb pillére. Ezzel párhuzamosan ébredtem rá, hogy kisgyerekként mekkora hatással volt rám az afrikai dobolás. Így végül nemcsak a dzsessz gyökereihez, hanem saját eredeti motivációmhoz is visszatértem. rap: Milyen afrikai zenéket kedvelsz a leginkább? JM: Sokat hallgattam a ghánai ewe törzs zenéjét, szenegáli sabar dobolást, mali népi együtteseket, Hugh Tracey népzenei felvételeit, a 70-es évek nyugat-afrikai funkzenéjét és még sorolhatnám. Aktuális kedvencem Bassekou Kouyate I Speak Fula című albuma. rap: Miért hoztad létre a Playgroundot? JM: Az afrikai kultúrában a zenének alapvetően más a jelentése, mint nálunk. Mindig közösségi funkciója van, egy eseményhez kapcsolódik. Emiatt nem létezik absztrakt, a társadalomtól független zenei érték. Míg Nyugaton hajlamosak vagyunk egy zenészt az egyéni játéka, teljesítménye alapján megítélni, Afrikában egy dobosra akkor mondják, hogy jól játszik, hogyha a táncos jól tud rá táncolni, de ugyanez visszafelé is igaz: a táncos akkor táncol jól, ha jól lehet rá dobolni. Ez az egymásrautaltság megegyezik a társadalmon belülivel, azaz a zene minősége meghatározó a közösség életében. Fontos különbség még, hogy nincsen éles határvonal zenész és közönség között. Ha valaki elmegy egy koncertre, arra fog számítani, hogy valahogy részt tud benne venni. Egy szólózongora-koncert, ahol a közönség ülve, csendben figyeli a zenészt, nehezen értelmezhető ebben a kontextusban. Szerettem volna létrehozni egy olyan együttest, ami ezzel a hozzáállással játszik modern, aktuális zenét. Barátaimat, a hazai dzsesszélet élvonalbeli muzsikusait kértem meg, hogy tartsanak velem, így született meg a Playground. 2013 óta a zenekar tagja Ibrahima Cheikh Fall guineai mesterzenész. Fontos elismerés volt számomra, hogy elfogadta a meghívásunkat. rap: Mikor láthatjuk legközelebb? JM: November 4-én az Akvárium Klubban mutatjuk be első lemezünket Sena vendégszereplésével. Örülök, hogy nem siettük el ezt a felvételt, úgy érzem, mostanra sok minden letisztult, igazi zenekarrá értünk. rap: Milyen projektjeid vannak még? JM: Alan Benzie glasgow-i zongorista triójának, valamint a Bacsó Kristóf által életre hívott Triadnak vagyok állandó tagja. Emellett rendszeresen játszom hazai és külföldi dzsesszfesztiválokon, novemberben például Párizsban a Jazzycolorson, utána pedig a London Jazz Festivalon. rap: Egyértelmű volt, hogy a menekülteket is segítitek koncertekkel? JM: Szerintem mi zenekari szinten meglehetősen későn reagáltunk, ezt utólag bánom is. A bajbajutottak iránti szolidaritás nem lehet politikai program kérdése, ezek alapvető értékek, közös érdekünk egy elviselhető, gyűlölet- és kirekesztésmentes társadalom. Volt két eset, amikor a zenekarhoz közel álló – egyébként évek óta itt élő és magyarul beszélő – embereket vertek meg hazafele menet a bőrszínük miatt. Nem akarok ehhez hozzájárulni a passzivitásommal.

Szeretem a szombat esti koncerteket, mert ilyenkor látszik, hogy a budapesti nagy, népszerű szórakozóhelyek mellett még mindig van igény, még mindig van közönség egy jó jazz koncertre. Nem volt ez másképp tegnap este sem, amikor a skóciai származású Alan Benzie látogatott el hazánkba, hogy az Opus Jazz Club közönségét örvendeztesse meg zenekarával, és remek muzsikájával, amiből az első lemez már meg is jelent „Traveller’s Tales” címmel.

Benzie (1989) a brit jazzélet egyik tehetséges fiatalja, számos díjjal büszkélkedhet hazájában és nemzetközi színtéren egyaránt (mindössze 17 éves volt, amikor a BBC 3 Skóciában az év fiatal jazz-zenészének választotta). Ami mindenképp sokat mondó információ vele kapcsolatban, hogy a világ egyik legnevesebb jazz muzsikusképző intézményében, a bostoni Berklee College of Music-ban szívta magába tudása legjavát. Többek között Juhász Marcit is onnan ismeri, akinek szintén volt lehetősége e nemes iskola falain belül képezni magát – konkrétan évfolyamtársak voltak.

Benzie játéka nekem élményszámba ment, technikai tudása, virtuozitása vitathatatlan, de nálam azt a kis pluszt egy ambivalens érzés jelentette. Egyszerre nagyon jól körülhatárolható az a zenei világ, ami körbeveszi, és amit aztán saját érzelmein keresztül zenébe önt, ugyanakkor mégis olyan jól formálja a dolgokat, hogy közben egyikre sem hasonlít igazán, hanem a sok különböző zenei világból létrehozza a sajátját. Ilyen fiatalon ez mindenképpen nagy szó, főleg, ha ilyen mennyiségű és ilyen eltérő zeneiség és kultúra fonódik össze benne. A kelta zene, a tradicionális jazz, a skót környezetvilág (saját otthona), a japán kultúrkör, de még a saját groteszk álmai is (a békák lakta föld) mind-mind találkozik, és bár vannak külön-külön szerzemények, amelyek egyikre-másikra jobban hajaznak, alapvetően nagyon koherens az általa képviselt zenei világ. Az egyik legérdekesebb „ráeszmélés” nálam akkor jött, amikor Juhász Marci (1987) bekonferálta az egyik számot, ami egy „köd-emberről” szól, ekkor figyeltem meg igazán, és tudatosítottam magamban, hogy Benzie zongorajátéka egy az egyben olyan, mintha egy impresszionista festményt nézegetnék. A témák, a hangulat, és főleg a kivitelezés miatt. Elnyújtott, lágy, laza, nagy ívű dallamok, mintha csak zenei „foltok” lennének egymás mellett, vászon helyett a kottában, amit aztán szépen összeköt a három zenész, és a közönség pedig hozzáteszi ki-ki a saját részét. Ez a melankolikus hangvétel, és a viszonylag lassabb tempó nagyjából elejétől a végéig megvolt, ugyanakkor közben olyan energikus és dinamikus volt az egész koncert (köszönhetően többek között Marci dobjátékának is), hogy egy pillanatra sem lehetett unatkozni. Sajnos, ahol ültünk, nem láttunk rá magára a billentyűkre (bár Benzie arckifejezéseit is élmény volt nézni…), de sokszor úgy éreztem, mintha a végletekig leegyszerűsített dallamokat játszana (játszottak pl. japán folk-pop dalt is, átírva), de ahogy felpillantottam a kivetítőre, azt láttam, hogy az ujjai olyan fürgén járnak, hogy néha követni is nehéz. Ugyanakkor annyira természetesnek és könnyednek tűnt, de hát a jó zenész ettől jó zenész, hogy a legnehezebb dolgok is könnyűnek tűnnek, amikor ő csinálja. Benzie pedig szerintem (és a közönség, valamint a szakma szerint is) jó zenész.

A ritmusszekció szintén remekelt, Andrew Robb (1989) a bőgőn fantasztikusan játszott, én talán az ő játékán vettem észre leginkább a különbséget a mi zenei kultúránk és az övék között. A magyar bőgősök zenéjébe szerintem annyira beleivódott a cigányzene, az a fajta pattogós, tipikusan ujjal pengetős, éles ritmusjáték, ami után egy nyújtottabb, dallamra kihegyezett, néha lassabb, de ugyanolyan virtuóz basszusjáték üdítőleg hat. A szólói szintén káprázatosak voltak, szerencsére sok lehetőséget kapott megmutatni tudását, minden alkalommal osztatlan sikert aratott a közönség soraiban. Neki is volt egy-két saját szerzeménye, amit előadtak, nekem azok is kifejezetten tetszettek. Juhász Marcit talán nem sokaknak kell bemutatni, ő képviselte kis hazánkat ezen az estén, ebben a formációban. Korosztályának egyik kiemelkedő tehetsége, nyilván ő sem véletlenül járt Bostonba tanulni. Hallottam már őt néhányszor korábban játszani, de nekem ezen az estén sokkal jobban tetszett a játéka, mint a korábbi alkalmakkor. Bizonyára jól érzi magát, és egymást is jól érzik ebben a trióban, az is biztos, hogy sok szerepet kap, hogy önállóan is megcsillogtathassa tudását, aminek eredményeképpen rendkívül felszabadult játékot hallhattunk tőle. Amit kiemelnék nála, az a kreativitása, egy dobszóló nem abból áll, hogy villámgyors kézzel (és lábbal) üti az összes dobtestet, hanem mintha gondosan megválogatná, hogy mikor, mire, és milyen erővel fog ráütni. Remekül játszik a dinamikával, a ritmusokkal, ezeket rendkívül jól variálja, néha egészen váratlan megoldásokat alkalmazva.

Az egész koncert elejétől a végéig remek hangulatban telt, nekem külön öröm volt, hogy Benzie mesélt a számok közben (sokan nem szeretik, ha egy zenész sokat beszél, én igen), így egy kicsit emberibb színezetet kapott, mintha csak annyit látunk, hogy idejön egy brit tehetséges fiatal, előadja ugyanazt a műsort, amit mindenhol máshol is, aztán továbbáll. Marci néha segített neki tolmácsolni, illetve ő is felkonferált néhány számot. Jól megtalálták a közönséggel a közös hangot, még angolul is, így aztán azt hiszem, a zenén kívül is mindenki jól szórakozott. A kedvenc szerzemény nálam a „Frog Town on the Hill” című volt, amiben Marci remekül ütötte kézzel a dobokat, hallottunk benne egy elsőre szokatlan, de annál parádésabb zongora-nagybőgő kérdezz-felelek játékot, és az egész kompozíció (a többihez hasonló módon) remekül volt felépítve. A műsor utáni ráadásként még egy standard is bekerült a repertoárba, a „Remember”, ami elsőre talán kissé kilógott a sorból (mint már említettem, Benzie szerzeményei nagyon erős zenei világot képviselnek), de aztán ezt is olyan jól játszották, hogy inkább csak úgy éreztem, tovább színesíti a palettát. Összességében nagyon jó koncert volt, és a magyar jazz után egy újfajta élmény, aminek már önmagában nagyon örültem.

A képeket ezúton is köszönöm Menyhárt Júliának, aki elkísért, és fényképezett helyettem is, hogy én minden figyelmemet a zenére tudjam összpontosítani.

Horváth László-Menyhárt Júlia

Virtuoso jazz pianist Alan Benzie had good reason not to rush his debut album, writes JIm Gilchrist After he won the first BBC Young Scottish Jazz Musician of the Year Award at the age of just 17, back in 2007, it might have been tempting to ask Glasgow pianist Alan Benzie when the first album would appear. Benzie, however, was clearly keeping his powder dry. He went on to follow in the transatlantic wake of several other young Scottish jazzers, studying at Boston’s Berklee College of Music, where he won numerous awards, before graduating summa cum laude in 2011. Still no album. Finally, the now 26-year-old pianist has released that debut album with his trio. It’s called Traveller’s Tales, and a fine piece of work it is – luminously toned, atmospheric and often impressionistic music that suggests it has been the result of careful consideration. In fact, the influences that have informed it include European jazz acts such as the much lamented Esbjörn Svensson Trio but also, perhaps less expectedly, the Japanese animated films on which Benzie nourished both his imagination and his proficiency in Japanese. He spends a lot of time in Japan, having made friends there while at Berklee, and as he remarks in the liner notes for the album, his globetrotting has had a major impact on the music he is now producing. All the tunes are informed by a scene, a place or a story, and indeed some of their titles, such as A Wandering Mist or Frog Town on the Hill might be drawn straight from Hayao Miyazaki’s Studio Ghibli films like Spirited Away, which Benzie describes as one of his favourite films ever. “When I’m writing a tune,” he tells me. “I think there’s always, if not a full narrative, definitely an image or a story of some sort behind it.” So far as the debut album is concerned, “I wanted to wait until I really had something to say. I didn’t want it to be just me showing what I could do on standards or whatever.” The result is worth the wait, from the atmospheric opening of Hazy Dawns, through the likes of Glass, which opens low-key but goes on to work up quite a sweat and the jaunty, Caribbean flavoured Frog Town to the tidal hiss of cymbals that wreaths the closing Stony Shores. His two sidemen are both longstanding acquaintances, an interconnectedness to which he at least partly attributes the music’s effectiveness. Hungarian drummer Marton Juhasz was a close friend and collaborator at Berklee, while double-bassist Andrew Robb (another Young Scottish Jazz Musician winner, in 2009) he has known since he was 13 and they were both playing classical music in the National Youth Orchestra of Scotland. Benzie actually started his musical studies on violin at the age of eight, but changed to piano during his teens, at least partly under the influence of the powerful Esbjörn Svensson Trio. Having attended St Mary’s Music School in Edinburgh, he went on to play in Tommy Smith’s Youth Jazz Orchestra and the National Youth Jazz orchestra, but had to be persuaded by bassist Mario Caribe to enter for the newly launched BBC Young Scottish Jazz musician competition: “I wasn’t going to go in for it because I thought there would be no hope of me getting it. Mario said I should.” People tend to presume it was the award which prompted him to head off to Berklee, which he did with assistance from a Dewar Arts Award and a scholarship as well as other funding, but he explains that he’d actually auditioned for the Boston establishment before the BBC award. “And it was probably good timing, because winning the award gave me a more confidence. When I arrived at Berklee it was a whole new standard, and, on the one hand, my confidence took a bit of a hit when I first went there, but on the other, I guess I had enough belief in myself for me to rise to it.” Rise to it he did, studying with pianist Joanne Brackeen and saxophonist Joe Lovano, among others, gaining straight As and becoming the first British student to win the college’s prestigious Billboard Award. Now back in Glasgow, Benzie has a European tour scheduled for his trio in the autumn, but no immediate plans for any trio gigs at home, although he’ll be playing as part of the fiery Russian trumpeter Valery Ponomarev’s quintet at Edinburgh’s Jazz Bar from 24-30 August. In the meantime, his debut recording suggests many more highly engaging traveller’s tales to come. www.alanbenzie.com

Nem kedvezett az időjárás azoknak a muzsikosoknak, akik kottából játszottak a XXIV. Gyulai Vár Jazz Fesztiválon, ugyanis július 18-án este a gyulai várban élénk szélrohamok borogatták a partitúrákat, riogatták a négy országból érkezett zenészeket és a hallgatóságot. A Gyulai Big Band kezdte a műsort, majd Tóth Viktor szaxofonos triója adott koncertet, amely után Joan Faulkner és Csík Gusztáv szórakoztatta a közönséget, az est sztárvendége pedig a Hammond-orgona királyának tartott Joey DeFrancesco és zenekara volt. A viharos szél végül nem hozott esőt, igaz, telt házat sem. A Gyulai Big Band már sokadik alkalommal muzsikált a fesztiválon. A majd’ két évtizeddel ezelőtt alakult, Kepenyes Pál által vezetett csapat tavaly látott, friss felállása azóta még jobban összeért. Az „A” kategóriával kitüntetett gyulai nagyzenekar a Drezdai Dixieland Fesztivál után most Gyulán is bemutatta a jól ismert dallamokból álló repertoárját, melyben a swing és a dixie neves alakjai, Duke Ellington, Call Porter,Louis Prima, Brian Setzer, Nat King Cole, Warren Hillszerzeményei kerültek színre. Az ezúttal egy híján húsz főt számláló Gyulai Big Bandben – zeneileg és szó szerint is – több szólista emelkedett ki: Kepenyes Pál (klarinét, szaxofon), Gyaraki Lívia (ének), Szőke Mihály (ének), Pap Gábor(harsona), Bíró Tamás (trombita), Vicze Gabriella és Falaty Bence (szaxofon), Jurdi Dániel (gitár), valamint Hajdu István Gergely (zongora). Az őket kísérő zenészeknek nemkülönben jár az elismerés, hiszen a banda egészének köszönhetően egy összefogott együttest hallhatott a publikum. A várszínháznál már hagyomány, hogy jazzfesztiválján teret ad hazánk fiatal tehetségeinek is. Az Arura trió legújabb lemeze, a Szemed kincse a tavalyi év legjobb jazzlemeze díjat nyerte el, a hármas vezetőjét, Tóth Viktort pedig ugyancsak az elmúlt évben az év altszaxofonosának szavazták meg Magyarországon. Érzékeny, virtuóz stílusához jól illett Orbán György nagybőgős erőteljes és dinamikus játéka. A két zenész egyébként már néhány évvel ezelőtt zenélt a gyulai fesztiválon, akkor Kőszegi Imre zenekarában muzsikáltak. Sokak sajnálatára, az ígértekkel ellentétben nem egy cimbalmossal érkeztek városunkba, harmadikként egy egyébként jó dobos, Juhász Márton lépett föl velük. A gyógyító növényről elnevezett jazzcsapat műsorában sokféle műfaj ötvöződik: számaikból kihallhatóak voltak postbop, swing, avantgarde, free és pszichedelikus stílusjegyek is. Előadásuk csúcspontja két szám volt: egy ritmikus fusionbe hajló téma, amelybe mellesleg a zenekarvezető nem átallott néhány akkordot is belecsempészni a színpadon várakozó zongorán, valamint egy különleges ballada, amelyet a tavaly autóbalesetben elhunyt barátjuk és zenésztársuk, Mohay András emlékére szereztek. A „szívük legszebb szegmensét” adó trió koncertje végén ráadásként egy latinos tétellel búcsúzott, amelynek pattogó dallamának visszaéneklésére a kitartó unszolás ellenére sem vállalkozott a közönség. Csík Gusztáv zongorista bár évtizedek óta Németországban él, több ismerőst is köszöntött a nézőtéren. Az bravúros zenész igazi világlátott muzsikus, aki számtalan, hozzá hasonló zenészlegendával játszott együtt sok évtizedes pályafutása során. A gyulai fesztiválon duettben lépett fel feleségével, Joan Faulknerrel, aki szintén beírta már magát a könnyűzene történelemkönyvébe. Énekelt háttérénekesként a Boney M. és a Milli Vanilli lemezein, és korábban megválasztották az év énekesnőjének Németországban. Repertoárjukban saját szerzemények és sztenderdek csendültek fel a jazz, blues és gospel jegyében olyan ikonikus szerzők kottáiból, mint John Coltrane vagy Percy Mayfield.Csík Gusztáv energikus, virtuóz zongorajátékával, Joan Faulkner pedig hangterjedelmével, jellegzetes „fekete orgánumával” és lehengerlő személyiségével könnyen a hallgatóság szívébe lopta magát. Pláne, amikor a vastaps utáni romantikus dalt a színes bőrű díva magyarul énekelte el hallgatóságának! Külön érdekesség, hogy aznap este az volt az egyetlen magyar nyelvű dal. Az est amerikai sztárfellépője este fél 11 tájt lépett a színpadra. Az igazi zenészfamíliából származó Joey DeFrancesco tehetsége gyorsan beér: négyéves korától tanul billentyűzni, hat, amikor színpadra lép, tízévesen zenekart alapít, 17 esztendősen pedig nem más figyel föl rá, mint Miles Davis, akivel később egy lemezt is felvesznek, és Európa-szerte turnéznak. Azóta a jazzorgonista számos neves muzsikussal lépett a deszkákra, többek között John McLaughlingitárossal. Mesteri játéka mintegy 100 lemezen hallható. Joey DeFrancesco Gyulán egy B3-as „Hammondon” játszott, ami az ötvenes években elterjedt orgona közkedvelt, elegáns szekrényű, esztergált lábú csöves-elektromechanikus változata, amelyhez nem hiányozhatott a leslie forgóhangszórós ládája sem. A jazz/blues orgonista nemcsak villámkézzel brillírozott a billentyűkön, de bizonyos, hogy olyan hangokat is kihozott az instrumentummonstrumból, amelyet szakavatott orgonista sem nem hallott még. Mindezek után – pontosabban közben – megszólaltatta trombitáját is, és megnyerő énekhangját is hallhatta a gyulai közönség. Joey DeFrancesco két olasz muzsikussal lépett színre, és hamar kiderült, hogy Fabio Zepetella (gitár) és Nicola Angelucci (dobok) is kitűnően ismeri hangszerét. Az ütős legtöbbször lendületes, finom swingtémákkal kísérte a billentyűst, a gitáros elektromos-akusztikus hangszerén „levágott” magasai szintén a jazz korábbi korszakait idézték. A trió mintegy másfél órás műsorában kevés kompozíciót hallhattunk a szerzőtől, inkább a zenészek nyaktörő játékából kaptunk ízelítőt: vitatkoztak a hangszerek, szó(ló) szó(ló)t követett, az est végére feltehetően megdőlt Gyulán az egy estére jutó hangszeres improvizációk rekordja. Míg a korábbi évek jazzfesztiváljai a műfaj szélesebb spektrumát adták, idén a swing és a jazz többi, múlt század közepe táján divatos alfaja dominált. Jövőre negyed évszázados a fesztivál, úgyhogy kíváncsian várjuk, kik lesznek a jubileumi, XXV. Gyulai Vár Jazz Fesztivál fellépői. forrás: www.gyulaihirlap.hu

“A strong artistic statement from the talented Benzie. “Traveller’s Tales” deserves to bring this young pianist to the attention of the wider jazz public.” Alan Benzie is a young pianist and composer from Glasgow and was the first winner of the Young Scottish Musician of the Year Award in 2007. He then went on to study at the famous Berklee College of Music in Boston, USA following in the footsteps of Edinburgh born saxophonist Tommy Smith, an inspirational figure for a whole generation of Scottish jazz musicians. Benzie studied with Joanne Brackeen, Joe Lovano and Laszlo Gardony and became the first British student to win the College’s prestigious Billboard Award joining an illustrious list of former winners including pianist Hiromi and saxophonists Jaleel Shaw and Walter Smith III. Benzie first came to my attention with his contribution to “Future Pop”, a 2010 album release by Human Equivalent, a band led by Scottish born saxophonist and composer Leah Gough-Cooper, also another Berklee alumnus. “Future Pop” also features the drumming of Patrick Kunka, yet another Scottish musician who studied at Berklee. Benzie is still only twenty five and “Traveller’s Tales” represents his recording début as a leader. It’s a trio set that features Benzie’s regular working group consisting of Andrew Robb (double bass) and the Hungarian born drummer Marton Juhasz. It consists of ten original pieces by the pianist inspired by his travels as a musician, the landscape of his native Scotland and his fascination with Japanese animated films and TV. Indeed Benzie is currently living and working in Japan but this album was immaculately recorded at Castlesound Studios at Pencaitland in Scotland by an engineering team of Stuart Hamilton and Calum Malcolm. Benzie explains the concept behind the album thus; “All of the tunes have stories behind them and each story is told from the point of view of the same protagonist, the traveller of the album’s title. Who is this person? One half is the image of a traveller I have in my head, likely formed from watching lots of Japanese animated films (particularly Hayao Miyazaki’s work and the TV series “Mushishi). The other half is me, channelling the things I’ve seen and done. This gives the music a fairly wide range of inspirations and sounds, all tied together by the central idea of this traveller and his experiences. I like to think of the longer tunes as being diary entries, quite narrative in style. The shorter ones are perhaps more like images, just a glimpse of a moment in time”. Apparently Benzie started out aged eight on violin, only moving to the piano in his teens, the change of instruments partly inspired by the playing of the late and much missed Esbjorn Svensson. And yet there is no overt Svensson and E.S.T influence in Benzie’s music, save perhaps for a shared gift for melody. Instead Benzie’s classically inspired lyricism seems to owe more to John Taylor or even Bill Evans and he has also mentioned the Polish pianist Marcin Wasilewski as a significant recent influence. Much of Benzie’s writing has a classical Romantic feel to it and seems to owe something to composers such as Debussy, Satie and Ravel. Most of Benzie’s pieces have literal, highly descriptive titles and the album commences with the appropriately gauzy “Hazy Dawns” with its wisps of piano melody and feathery brushed drum and cymbal work underpinned by Benzie’s gently rippling piano arpeggios. The following “Glass” is one of the pieces that Benzie states as being informed by actual experience. It’s less impressionistic but is still lyrical and highly melodic. Benzie’s lightness of touch at the Steinway B borrowed from Neil McLean is sublime and he is complemented by Robb’s melodic but imaginative bass solo. Juhasz again exhibits an exquisite cymbal touch in the tune’s early stages but this is one of those pieces that in Benzie’s words is “quite narrative in style”. In keeping with this the music develops, gaining momentum, with Benzie’s own playing becoming increasingly rhapsodic prior to a quieter, more lyrical coda. “From A to B” is another narrative piece borne out of Benzie’s experience. It follows a similar trajectory to its predecessor, unfolding naturally and elegantly from the lyrical piano and sparse, brushed grooves of the intro. Benzie solos expansively but without ever losing his melodic focus and the support that he receives from bass and drums is characteristically immaculate throughout. The brief but lovely “Leaf Skeletons” is an appropriately delicate and thoughtful passage of solo piano that represents a delightful interlude – one of those “glimpses of a moment in time”. Benzie and the trio then unveil a more playful side of their collective musical personality on the sometimes quirky and always charming “Frog Town on the Hill”, one of the tunes inspired by the world of Japanese animated film. The exuberant patter of Juhasz’s hand drums underpins a spirited dialogue between bass and piano with the drummer also picking up his sticks during Benzie’s joyous and spirited solos. This is one of the compositions that Benzie describes as being “very much the realm of the traveller in my head and hence quite fantastical” By way of contrast the liltingly lyrical “Old Haunts”, with its underlying wistfulness and feeling of nostalgia is another of those pieces with its roots in personal experience. Benzie’s solo is both expansive and flowingly lyrical with the support correspondingly tasteful and well judged, this trio makes a terrific team. Benzie has known fellow Scotsman Robb since his violin playing days with the National Children’s Orchestra of Scotland, and Juhasz was an almost constant musical companion during the pianist’s tenure at Berklee. No wonder they constitute such a well balanced and instinctive ensemble. The brief “Western Embers” is a sombre but beautiful solo piano interlude that acts as a kind of precursor to “A Wandering Mist”, another of Benzie’s “fantastical” compositions inspired by a Japanese animation, this time depicting the concept of a “sentient mist”. The music itself is highly descriptive, initially delicate and gauzy and including more exquisite cymbal work from Juhasz and a delightfully melodic bass solo from Robb. Of course Benzie himself is also in sparkling form and this particular “fantastical” piece also has a strong narrative arc, something of a necessity for what must be the longest piece on the album (individual track timings are not given on the CD packaging). “Midnight Café” has a pleasantly relaxed vibe that is entirely appropriate to the title and possesses one of Benzie’s most direct and memorable melodies allied to a subtle blues/gospel feel. Janusz’s cymbal shimmers and mallet rumbles introduce the closing “Stony Shore”, a highly descriptive slice of genuine trio interaction. The rise and fall of Benzie’s arpeggios allied to the swish of Juhasz’s cymbals seem to replicate the sound of waves crashing on the beach as Robb’s bass is given something of a wandering role during his solo. Although obviously something of a child prodigy it’s taken Benzie some time to get round to releasing his first album as a leader. It would seem that he’s been biding his time, waiting for the right moment to issue an album that would demonstrate both his playing and writing skills to their best advantage. That moment has finally arrived with this self released album and “Traveller’s Tales” represents a strong artistic statement from the talented Benzie. He has created a set of ten memorable tunes and his playing, plus that of his colleagues, is exemplary throughout. There is a radiance and beauty about this music that is well served by a sympathetic production and “Traveller’s Tales” deserves to bring Benzie to the attention of the wider jazz public. The music is unashamedly Romantic and may be a little too soft focussed for some listeners but the majority of the jazz audience, and piano fans in particular, should find much to enjoy here. Alan Benzie is a significant new talent and a name to look out for.

Tíz éve ünnepeltük első igazi nemzetközi sikerét, amikor a 2005-ös Montreux Nemzetközi Jazz Fesztivál világvetélkedőjén első díjat kapott, és a közönségdíjat is elnyerte. Tíz év nem nagy idő, de Szőke Nikinek éppen elég volt arra, hogy a bíztató kezdet után megalapozza karrierjét, üstökösből állócsillaggá váljon. Meghódította a honi és a határainkon túli közönséget, most éppen Japánban tarol az ott kiadott lemezével. Tavaly indította 30 + 1 születésnapi koncertsorozatát, így most májusban is vele ünnepelhettük a plusz kettőt, a helyszín akárcsak egy éve, a Budapest Jazz Club volt. A quartet változatlan összeállításban lépett fel. Szakcsi Lakatos Róbert (zongora), Barcza Horváth József (bőgő) és Juhász Márton (dob) egy igazi dögös felvezetővel fogadta Nikit a színpadon. Rögtön fölforrósodott a hangulat. Ezt a hőfokot az ünnepelt a koncert végéig csak fokozta. Nem csak énekesi teljesítményével ragadott magával, profi módon töltötte ki a pódiumon a „holtidő” minden percét. Én, mint közönség, szeretem, ha foglakoznak velem. Nem gügyögve és túl jópofizva, mert nem vagyok leépülve szellemileg, nem mesterséges művigyorral, mert észreveszem, ha valaki nem őszinte. Örülök, ha beavatnak a műsor tartalmába, ha megtudhatok néhány kulisszatitkot, és ha látom, hogy az előadó derűje és humora belülről jön, az egyéniségéből fakad. Csütörtökön mindezt megkaptam, értelmes, szépen fogalmazott mondatokkal kifejezve. Az elhangzott dalok túlnyomó többségét a napokban Japánban kiadott vadonatúj CD-ről válogatták, de egy-két ismert régi szám azért elhangzott. A lemez már hazánkban is kapható, a koncert délelőttjén hozta a postás a szigetországból küldött nagy csomagot. A zene a jazz aranykorának hangulatát idézi, nem véletlen, hogy a felvételen ennek a korszaknak nagy tanúja, a 78 éves Jimmy Wormworth dobolt, aki egyenesen New York-ból érkezett a stúdióba. Azt, hogy nem csak az örökifjak, de a fiatalok is tudnak jól swingelni, Juhász Márton bizonyította élőben a BJC színpadán. Vörösre tapsolhattuk tenyerünket természetesen Szakcsi Robi és Barcza Józsi szólói után is. A standard feldolgozások mellet egy gyönyörű, gospel ihletésű magyar dal is bekerült, duóban előadva Robival. Itt Niki drámai erejéből adott ízelítőt, úgy hogy egy gombostű földet érését is meg lehetett volna hallani, az ováció a végén szakadt ki a lélegzetvisszafojtva figyelő közönségből. A lent ülők kezét továbbra sem engedte el énekesnőnk, elmondta, ez az összeállítás róla szól, most nem hallgatott senkire, csak a belső énjéből sugárzó hangokra. Ezt a belső sugárzást sikerült kivetítenie, és mindenkit megfognia. Nikiből Nikoletta lett, a tehetség beérett. A jazz életformájává vált két gyermek nevelése közben is. Mint elmondta, a fellépés előtt a játszótérről vitte haza a gyerekeket, de a rivaldába lépve nem kell átalakulnia, itt is önmagát adja, a zene, a család együtt tartozik az életéhez, azt énekli, ami róla szól. Hangja csodálatos, stílusát megtalálta. A végén boldogan állhatott össze a fiúkkal megköszönni a szűnni nem akaró tapsvihart. A ráadás sem maradhatott el, sőt a ráadás ráadása sem. Erre férjével Barcza Horváth Józseffel jött ki, az ő bőgő kíséretével búcsúzott, a „Two of Us” című Beatles ballada feldolgozással. Boldog születésnapot, Nikoletta, sok sikert az új lemezhez! Magamnak szerényen csak annyit, remélem a 30 + 30–ról is tudósíthatok majd. Egy biztos, szombaton este visszatérek a BJC-be, ahol Nikit a Balázs Elemér Group énekeseként láthatjuk. Somogyvári Péter

Önfeledt örömzenélést hallhatott csütörtök este a Budapest Jazz Club majdnem teltházas közönsége. A zenekarvezető Juhász Márton (dob) 27. születésnapjával egybeeső, buli hangulatú esemény igazi csemege volt az egzotikus ritmusok, világzenei elemek, különleges hangszerek és sokszínű fúziós muzsika kedvelőinek. Az, hogy jó haverság van a bandatagok között, látszott, illetve érződött az egész este folyamán, remek volt az összjáték, jól érezték magukat a pódiumon a zenészek, még a „Boldog születésnapot” is elhangzott a közönség támogatásával az ünnepelt tiszteletére. Izgalmas hangzások zengtek a levegőben a rendhagyó felállásnak köszönhetően. A 9 tagú együttes 3 gitárral (ifj.Tóth István, Fenyvesi Márton, Gotthárd Mihály), basszusgitárral (Kiss Benedek), Fender Rhodes-szal (Tálas Áron), tenorszaxofonnal/fuvolával (Ávéd János), dobbal (JM), kongával és egyéb ütőhangszerekkel (Mogyoró Kornél), valamint ének, balafon, illetve djembe (Ibrahima Cheik Fall) segítségével szólalt meg. Álljon itt a szetlista is a változatos zenei tematika valósághű érzékeltetése érdekében: Sounsoumba, Siscontinues – Ou Cest Hip Hop, Inkulu Into, Kola Muna, Sly, Faran Tamba Aw Bissimilai, Dunia, The Bait, Renouveau, Three Girls Party, Subuhanalah, Dali, Mi Kple Dogbekpo. Az elhangzó kompozíciók többnyire letisztult, egyszerű szerkezetűek voltak, kivéve néhányat, köztük a „Sly” Herbie Hancock-tól, amely egyben zenei csúcspontnak volt tekinthető, ebben szólt legegységesebben, leginkább összeszokottan a formáció. Képzett, technikás, kitűnő hangszeres tudású zenészeket hallottunk, mindazonáltal, mintha nem dolgozták volna ki eléggé minden nóta szerkezetét, időnként úgy tűnt, hogy ötletszerűen folyik csak a muzsikálás, talán érdemes lenne többet foglalkozniuk a hangszereléssel. Ahol én ültem, a hangosítással nem volt minden rendben, összefolyt a sok hangszer, különösen a gitárok (lehet, hogy 2 gitár is elég lett volna?), az öthúros basszus tompán szólt, egyedül a mély H-húr hallatszott ki rendesen. Na, de ennyi elég is a kritikából, a színpadra varázsolt kitűnő hangulat mindenért kárpótolt. Üdítő élmény volt a magyar koncerttermekben ritkán hallható afrikai, afro-amerikai, illetve reggae-re emlékeztető ritmusvilágú zenéket ilyen magas színvonalú interpretációban hallani. Ugyancsak ritkaság mifelénk, hogy valaki képes legyen ekkora sikerrel interaktívvá varázsolni egy koncertet, mint Ibro, az énekes frontember, azaz a közönséget a produkcióba belevonni, megtapsoltatni és megénekeltetni. Gratulálok a jövő januárban 3 éves zenekar produkciójához, mint megtudtuk, az első lemez felvételei már elkészültek, remélhetőleg rövidesen napvilágot lát a korong. Kaszás Ferenc

Ritkán jut el az ember igazán különleges koncertre, olyanra, ami spirituálisan is megérinti. Én másképp tértem haza, mint ahogy odaérkeztem. Valahogy végig ott volt az erő velünk a koncert alatt. Ha pedig a zenekarra néztem, a jin jang jel jelent meg lelki szemeim előtt. Yuhan Su együttese egy azon kevesek közül, ahol a zenészek energiái tökéletesen kiegyenlítik egymást, fény és árnyék együtt játszik, mindkettő elem teret enged a másiknak, hiszen mindkettő tartalmazza a másik egy részét. Mozgásban tartják egymást. Yuhan Su vibrafonon akár, mint egy mesebeli hercegnő igézi meg közönségét, nem európai szellemiség ez, büszkén is emlegeti hazáját, Taiwan-t. Kenji Herbert gitáros Japán szellemét hordozza magában, ők ketten képviselik szólóhangszereiken az olthatatlan, szenvedélyes Tüzet. A zenekar másik fele – Emily Smejkal bőgőn és Juhász Márton dobon – a Föld jegyében szilárd ritmusszekciót alkot, külön szép ebben a férfi-női együttműködés. A koncerten végig Yuhan Su szerzeményeit játsszák, melyeknek egy részét 2012-ben már rögzítette, nemzetközi szintű elismerést kivívva ezzel. A lemez valóban gyönyörű, kívülről is belülről is. Az első dal a „Flying Alone”, ami az utazás motívumára épül, Yuhan Su évekkel ezelőtti emléke egy új élet kezdetéről az USA-ban (2008). Egy érzéki, zsigeri vibrafonszóló, majd egy villantás Kenji Herbert-től, lehet érezni, hogy van még ott sok minden, ahonnan ez az improvizáció jön. „There Is Something Shiny in the Bottom of the Bottle”. Jól gondoltam, a könnyedebb dallamok mellett itt már keményebb, megfejtősebb gitárfutamokra kapom fel a fejem. A harmadik szerzeményt, melynek címe „All Kind of Dreams”, úgy vezeti fel Yuhan, hogy mindenkinek vannak különös vágyai, ő például cápákkal úszott együtt egy medencében. A „Rainy Days” egy tradicionális hakka nyelvű dal, a mandarin mellett ezt a nyelvet is beszélik Taiwan-ban, mi zenei formában hallgathatjuk, hogyan is cseng ez, megfűszerezve Emily bőgőszólójával. Aztán a zenészélet nehézségei elevenednek meg, „Hunger Song”, a gitárkíséretet nem tudom figyelmen kívül hagyni, nemcsak az akkordok beúsztatása megy itt, hanem a vibrafonszóló alatti maximális figyelem, és az arra való kreatív rímelés, majd mindez megspékelve egy gitár-vibrafon uniszónóval. Végül a szett utolsó száma az „Amulett”, melyet testvérének írt a művésznő, hogy buzdítsa álmai megvalósítására. Hihetetlen, hogy mennyire összhangban van a zene és az érzet, a mondanivaló, amit ki szeretne fejezni szerzeményeivel. A második felvonás még komolyabb hangnemben indul, a Tűz-részleg egyre inkább perzsel. Időszerű a „Freezing Point”, a fagyos New York-i utcákon bolyongunk, az elviselhetetlen hidegre felüvölt, hozzám igazán közel álló már-már beteges sound-dal a gitár. A ráadásszám mindezek után tökéletes választás, Denevér-blues, csak lazán, ahogy kell. Őszinte és mély érzésű emberek álltak tegnap a színpadon, alázattal, figyelemmel, nyitottsággal, tudatosan, így történhetett meg a csoda. A lemezborítón ma reggel ezt találtam nagy betűkkel: I don’t say it. I don’t understand it. // You don’t say it. You don’t understand it. // I didn’t say it, so you didn’t get to understand it. // You wouldn’t understand it, so I didn’t want to say it. // Who should I listen to? Who should I expect the understanding from? // I will say it. I will try to understand. Please understand me. Mohai Marietta

Alan Benzie, a még csak 25 éves skóciai zeneszerző-zongorista, hét évesen kezdett zongorázni. Eleinte autodidakta módon tanult, saját magát fejlesztve, oly sikerrel, hogy 17 éves korára az Év Fiatal Skót Jazzmuzsikusa címet nyerte el. Ugyanabban az évben ösztöndíjat nyert a Berklee College of Music-ra. Ezzel egy álma vált valóra. Négy évig JoAnne Brackeen növendéke volt és beválasztották a Berklee Rainbow All Stars együttes zongorista posztjára. Elnyerte a népszerű magazin 2010-11-es Billboard Award-ját. 2011-ben Summa cum laude eredménnyel diplomázott a Berklee-n. A Monterey Next Generation Festival-on a quartetjével a Berklee-t képviselhette. A Triójával a Rochester International Jazz Festival-on vett részt, de az Egyesült Államokban és Japánban is sikereket ért el. Több neves jazz legendával játszott együtt. (Hal Crook együttesében játszhatott, valamint partnere lehetett Jerry Bergonzi-nak, Joshua Redman-nek, Joe Luke-nak és Valery Ponomarev-nek is) Egy nyilatkozatában azt írta: “Úgy gondolom, hogy nagyon fontos lenne kifejleszteni a saját “hangomat”, úgy a kompozícióimban, mint a játékmódomban és szeretnék a skót jazz hangja lenni, a nemzetközi porondokon”. A triója másik két tagját a Berklee-n ismerte meg. Bőgőn Andrew Robb játszott, dobolt a hazai jazz pódiumokon egyre elismertebb és népszerűbb Juhász Márton. (Amint azt a június 4-i főszerkesztői interjúból megtudhattuk, Gárdonyi László professzor előtt vizsgázott, többek között Alan Benzie és Juhász Márton comboja is a Berklee-n.) A fentiek alapján felfokozott várakozással ültünk be az Alan Benzie European Trio szerda esti koncertjére a Budapest Jazz Clubba. Akik ott lehettünk, nem csalódtunk, nagyszerű jazz élményben lehetett részünk. Amikor a három fiatalember bevonult a pódiumra és játszani kezdett, kicsit meg is lepődhettünk a vékony, még mindig tinédzser arcú Alan Benzie érett lenyűgöző játékán. A trió kimunkált precíz megszólalásán. Az est során a tizenkét darabból négy standard, egy a bőgős, Andrew Robb, a többi pedig Alan Benzie szerzeménye volt. Egy kellemes 3/4-es lüktetésű “Glass” című Benzie darabbal kezdtek, visszafogottan, szép bőgő szólóval. Az elhangzott szám után a trió névadója vette kézbe a mikrofont és társait bemutatva széles gesztusokkal, jó humorral adott hátteret az elhangzó szerzeményeknek. Roppant kedves személyiségével is hozzájárult ahhoz, hogy nagyszerű játékán túl is elnyerje a közönség szimpátiáját. Elmondta, hogy a következő szerzeményét hazája tájaira, Glasgow-ra (szülővárosára) és Aberdeen-re emlékezve írta. Levegősen, finoman játszott, szép impresszionista hatásokkal teli tájfestő muzsikát hallhattunk. A következő darabot a bőgős, Andrew Robb szerezte (Dreams’ Nature). (Amikor az interneten szerettem volna megtudni róla valamit, egy azonos nevű ausztrál miniszter viselt dolgaiba ütköztem.) De a remek darabja igazolta, hogy szerzőnek is megállja helyét. Egy pörgős zongoraszóló után, virtuóz bőgő játék volt a válasz, miközben Alan belenyúlt a zongorába, hogy kopogós hangokkal színezzen. Juhász Marci diszkréten kísért, de a befejező részt, a zongora-bőgő ismétlő akkordjai alatt, ő is egy fergeteges dobszólóval koronázta meg. Egy különleges Ellington feldolgozással folytatták, a “Solitude”-dal. Olyan levegősen, érzéki módon játszották, hogy bámulatos volt. Alan nem zsúfolta tele akkordokkal, így a bőgő is teljes jogú partnerként hallatszott Marci érzékeny, diszkrét seprű játéka alatt. Mintha angyal szállt volna el a BJC felett. Gyönyörű volt. Mondanom sem kell, hogy ujjongó kitörő taps jutalmazta a nagyszerű trió játékot. A szünet előtt még eljátszottak egy Benzie szerzeményt, ami Alan és Marci közös bostoni élményeire emlékezett. Finom háromnegyedes lüktetésű darab, szabad játék és ritmusos részletek váltakoztak benne, a hangnemből ki-kifutó modern virtuóz zongora játékkal. A lassú fokozásokkal a végére felhevült csúcsponttal, majd lenyugvással. Szünet után Alan a japán élményeiket mesélte kedves humorral és az elhangzó szám is “Memories” címmel azokra az emlékekre utalt. Szép melankolikus melódia, visszafogott, diszkrét kísérettel, lírai zongora- és bőgőszólóval. A következő is Alan szerzeménye volt és egy békákkal teli álmára utalt. Címe “Mountain of Frogs”. Marci kézzel ütött szamba ritmusával indult, majd fokozatosan forrósodott fel, minden lábat megmozgatva. Igazolta a trió, hogy a latinos muzsikában is épp úgy otthon van, de mégis európai íze volt a vérpezsdítő játékuknak. A következő darab is európai impresszionista zenei gyökerekre utalt, “Wondering Mist” címmel. Lépkedő, levegős zongora játékkal, szép bőgő hangokkal közötte, Marci pedig főleg a cintányérjain kísért a pasztell színeket felvillantó darabban. A következő darabbal ismét Ellington előtt tisztelegtek a trió tagjai a “Midnight Coffee” című standard feldolgozással. Alan vidám gesztusokkal azt próbálta elmagyarázni, hogy egy cigaretta mellet milyen hangulata van az éjféli kávézásnak, és ezt mentették át a pompás blues feldolgozásukba. A befejezőnek szánt darab előtt Alan újra bemutatta társait, köszönetet mondott a BJC-nek a meghívásért és a hangtechnikus kifogástalan munkájáért, a közönség tapsaiért. Egy különleges Benzie darabbal zártak, a címe “Curse” volt. (Persze nem az “Átok” címe miatt volt az.) Nagyszerű bőgőszólóval indult, majd a dobokon Marci a marching bandeket idéző New Orleans-i ritmust hozott főleg a pergődobján és erre épült, nagy kontrasztot jelentve, a zongora teljesen modern játékstílusa, kiállásokkal, neki iramodásokkal. Szinte ars poeticájuk is lehetne ez a darab, mert a jazz ősi gyökereit ötvözték az európai harmónia világgal és ez egy izgalmas, színvonalas produkciót eredményezett. Természetesen búcsúzóul még emlékezetes szólókkal fűszerezték a nagy sikert aratott darabjukat. A vastaps és a bravó kiáltások nem hagyták távozni a triót. Egy Nat Adderley opusszal, a „Sack o’ Woe”-val búcsúztak volna. A felszabadultan, lendületesen előadott ragyogó szólókkal megspékelt darab után sem engedett a közönség. Még egy ráadást kitapsoltak és a szimpatikus három fiatalember csillogó szemekkel játszotta el a “Remember” című Irving Berlin örökzöldet igazi öröm zenélést produkálva, a klasszikus jazz fényes napjait felidézve búcsúztak. Az Alan Benzie European Trio három tehetséges tagjának nagyszerű koncertjére valóban érdemes lesz “emlékezni” és figyelemmel kísérni további pályafutásukat. Reméljük, hogy a jövőben is üdvözölhetjük őket hazai pódiumokon! (Csak zárójelben jegyzem meg, ma reggel Krakkóba utaztak, hogy egészen pontos legyek, a háromnapos lengyel turné állomásai a következőek: ma – Piwnica pod Baranami – Krakow 19.00, holnap – Galeria BWA Klub– Olkusz 18.00, és szombat – Klub Akwarium – Przemysl 20.00, majd az ottani koncertjük után Glasgow következik. A skót fővárosban játszott egy-két hangverseny után pedig egy helyi stúdióba vonulnak, ahol három nap alatt felveszik az első Alan Benzie Trio lemezt! – A szerk.) Csécsi Attila

Múlt év decemberében hívta első ízben szavazni olvasóit a JazzMa.hu. A közönség vette a lapot, bebizonyította, hogy szívesen vesz részt a játékban, ezt a magyar internetes világban magas, csaknem 400 visszaküldött szavazólap igazolta. A végeredmény megmutatta, hogy az előző évben kik voltak a legjobbak közül a legnagyobb hatással a jazzrajongókra, a sok remek koncert közül melyikre emlékeznek legszívesebben. Jó magyar szokás szerint sok sértődés, félreértés kísérte a megjelenést, főleg a szakma részéről. Tetszettek volna szavazni, mondhatnánk, mivel a szakmai listára is kértünk szavazatokat, de mindössze hárman küldték vissza a szavazólapot. A többség azonban a szakmában is megértette, hogy miről szól ez a DownBeat (amit 1934 júliusában Chicago-ban jelentetett meg először Albert J. Lipschultz…) által 1936-ban indított, és az immár 78. alkalommal megtartott szavazás. Sok világnagyság büszkén jegyzi életrajzában az ott elért helyezéseket. Büszkék lehetünk mi is, mert hazánkban ma már egyre több esemény beharangozójában olvashatjuk, hogy X.Y. a JazzMa.hu olvasói listájának győztese lép fel itt és itt. Nem csoda, hogy Tommy Víg, aki a Teleki tértől eljutott Hollywood-ig, új formációjának bemutatkozó koncertjét „Tommy Vig (USA) and Some JazzMa.hu Poll Winners Sextet” címen harangozta be a Budapest Jazz Club. Az Alerant Jazz Est sorozatában szombat este igazi all star csapat lépett a színpadra. THE NAME OF THE NEW GROUP BY TOMMY VIG IS: POLL WINNERS – olvasható Tommy Víg angol nyelvű honlapjának nyitó oldalán. Sajnos, itt már kimaradt a lapunkra történő utalás, ami talán érthető, mivel Tommy nemzetközi rajongótábora nem sokat tudna kezdeni a magyarul írt beszámolókkal. Azt azonban kissé szomorúan vettem tudomásul, hogy a többségében magyar közönség előtt fellépő művészünk még egy sanda félmondattal sem említette lapunk nevét szellemes konferálásaiban a BJC színpadán. Pedig az együttes létrejöttének ihletője a JazzMa.hu volt. Először trió felállásról szóltak a hírek, majd pár variáció után kialakult a végleges névsor, így ebben a felállásban mutatkoztak be: Joe Fritz – klarinét, Zana Zoltán – baritonszaxofon, Papp Mátyás – harsona, Juhász Márton – dob, Csuhaj-Barna Tibor – nagybőgő, és a zenekarvezető, a vibrafon királya, aki nem felejtette el első hangszerét, a dobot sem, Tommy Víg. A klarinétos Vig György fia csodagyerekként indult, hét évesen már dobpárbajt vívott Beamter Bubival, rá egy évre, 1946-ban megnyerte a Metro-Goldwyn-Mayer tehetségkutató versenyét Budapesten. A háború után azonban hamarosan felállt az új rend, és az MGM nem rendezhetett új tehetségkutatót fővárosunkban. „Erről az időről tudni kell, hogy a hidegháború évei voltak és tiltott volt a jazz művelése. Szórakozóhelyeken nyíltan jazzt játszani nem lehetett. Jazz klubok, a nyugat európai, amerikai jazzt és annak hangulatát felvállaló helyek nem léteztek. Jazzt csak zárt körökben, titkos összejöveteleken lehetett esetleg hallani…(..).. A fiatalság azonban mint mindenkor élni akart és a vérzivataros idők ellenére különösen fogékony volt a fejlődést sugárzó hangulati elemekre, így az új zenei irányzatokra is.” – idézek Agonás Péter remek tanulmányából. 1956-ban, mikor felnyíltak a sorompók, ő is az Egyesült Államokba menekült, hogy aztán sikerekben gazdag évtizedek után, világhírűként 2006-ban visszatelepüljön szülőhazájába. Azon kevés magyar zenészek közé tartozott, akiket elfogadtak, elismerésekkel, díjakkal, rangos felkérésekkel ismertek el a jazz szülőföldjén. Haza térve magával hozta az ott ellesett és magáévá tett mentalítást, amivel ottani sikereit elérte. Mindig napra készen tudott az eseményekről, a világ dolgairól, ezekre a saját nyelvén, a jazz nyelvén tudott választ adni, ráadásul gyorsan, az aktualitásról nem lemaradva. Például 1984-ben Tommy-t bízták meg a Los Angeles-i olimpiai játékok alkalmából megrendezett hivatalos “Olympic Jazz Festival” szervezésével, a fesztivál Allstars Bigbandjét is ő vezényelte. Alig csomagolt ki Budapesten, máris beleszagolt a levegőbe, és megírta a “Budapest 1956” című szerzeményét, melynek ősbemutatójára az Amerikai Egyesült Államok nagykövete személyesen jött el. Az embereket foglalkoztató témákat feldolgozni, mindezt tehetséggel és kellő játékossággal, talán ezzel tud a figyelem központjába maradni annyi évtizede. Ha lankad a figyelem, gyorsan új ötlettel kell előállni, mert a közönség gyorsan felejt. Ezt a szemléletet taníthatná meg fiatal tehetségeinknek, ezen a téren még sok tanulnivalónk akad. A sztárcsapat többségében Tommy Víg szerzeményeit adta elő, így a bravúr számnak számító „Őszi Jazz”-t is, ahol Tommy nem kisebb feladatra vállalkozott, mint a jazz és a klasszikus zene nagyjainak hangzásvilágát egy szerzeményben összehozni. Bach, Bartók, Penderecki, Lutoslawski hangjai keveredtek Monk, Corea, Zawinul hangjaival igazi „víges” feldolgozásban. A klasszikus standardek sem maradtak el, így a „Round About Midnight” és a „Cherokee” hálás témája, valamint a virtuóz szólók itt is meghozták a sikert. Mind az életben, mind a színpadon Tommy hűséges társa a koreai származású Mia. Ő a jónevű Kim Sisters vokál együttes tagja volt, mielőtt összekötötte életét Tommyval. Azóta aktív résztvevője a koncerteknek, természetesen most is színpadra szólíttatott. Énekét olykor vibrafon játékával tarkította, mikor elfoglalta a hangszer egyik felét Tommytól. A közönség az „Emlékszel, nyár volt” című Totth Menyus szám után zárta igazán a szívébe, mivel ezt Mia magyarul énekelte. A szerzőt csak az idősebb korosztály ismerheti, az ötvenes évek kitűnő zongoristái között említhetjük, mint Kertész Kornél, Szabó József, Martiny Lajos, Orosz János, Turán László. 56-ban ő Svédországba távozott, ahol királyi szinten ismerték el munkáját. Végül az 1970-es évek végén költözött az Egyesült Államokba. A két-két betét után mindkét részben újra a zenekaré lett a főszerep, fergeteges szólók váltották egymást. Zana Zoli becsületére legyen mondva, hogy baritonon is megmutatta kivételes tehetségét, az ő igazi hangszere ugyanis a tenor. Fritz Jóskát hallgatva egyetérthettünk Tommyval, akinek a kedvence a kitűnő klarinétos, és akiért a közönség sem véletlenül rajong. A győztesek csapatába jól illeszkedett a fiatal Papp Mátyás harsonás és Juhász Márton, aki már a legjobb dobosok között foglalja el helyét. Méltó ellenfele volt a két dobpárbajban Tommy Vígnek. Csuhaj Barna Tibor, aki sok ifjú tehetséget vezetett be a bőgőzés rejtelmeibe, most is tanári módon kezelte hangszerét. Az együttes motorjaként, mindig biztos pontot jelentett, ahová vissza lehet találni a kalandozások során. Szólói élményszámba mentek. Bátraké a szerencse, tartja a mondás. Akik a zuhogó esőben el mertek indulni a BJC-be, jól jártak. Egy most alakult, még formálódó, izgalmas zenét játszó zenekar bemutatkozásának lehettek tanúi. A 75 éves örökifjú Tommy Víg elvarázsolta közönségét, korát meghazudtoló vitalitásával, humorával, és persze zenéjével. Remélem, a zenekarral még többször találkozhatunk majd, talán majd akkor a megalakulásuk körülményeiről is több szó esik. Somogyvári Péter

Sem a csütörtök (mert másnap dolgozni kell), sem a gazdasági pangás, sem az együttes itteni ismeretlensége nem tartotta távol a londoni jazzbarátokat a Triad (trájed!) estjétől a romlatlan jazz szentélyében, a 606 Clubban. Még csak azt sem lehet mondani, hogy tévedésből estek be az ajtón, mert az azonos nevű kínai bűnszövetkezet hírhedt tagjaira lettek volna kíváncsiak. Abból, hogy állítólag 50.000 magyar dolgozik jelenleg Angliában, arra is lehetne következtetni, hogy hazai hangokra áhítozó honfitársaink árasztották el a klubot. De ez sem igaz. A túlnyomó többség bona fide brit volt, ha ilyen ma még egyáltalán létezik. A legvalószínűbb forgatókönyv szerint a 606 törzsközönsége ráébredt, hogy a magyaroktól világszintű jazz várható, mert már elég sokan játszottak ott az elmúlt 11 évben, és ebben nem is kellett csalódniuk az est folyamán. A Triad egyébként a szaxofonos Bacsó Kristófból, a zongorista-billentyűs Oláh „Cumó” Árpádból (Tzumo) és a dobos Juhász Marciból áll. A trió kétharmada, Kristóf és Cumó kalandosan érkezett a brit fővárosba, miután gépükön elromlott a fedélzeti komputer – szerencsére még a ferihegyi (vagy talán már Liszt Ferenc hegyi?) repülőtéren. Ez kétórás késést eredményezett és kissé feszített idegszálakat, amelyeket azonban – szerény tapasztalatom szerint – általában hatalmas adrenalin túltengés szokott követni a tetthelyen. Ez most sem volt másképp. Minden előjel kedvező volt, még a 606 fuvolista-szaxofonos tulajdonosa, az áldott jólelkű, de folyamatos stresszben élő Steve Rubie is mosolygott, pedig ilyen arckifejezést koncert előtt még nem láttam rajta azelőtt. De volt is min mosolyognia, nagyon jó ház volt. A fiúk Steve felkonferálását követően alaposan belehúztak. A Triad kortárs jazzt játszik, túlnyomórészt saját szerzeményeket, amelyek viszont nagyon jó témák, de elhintettek a repertoárban néhány standardet is, hogy a közönségnek legyen valami fogózkodója. Persze a „kintfentesek” kedvéért nem árt leszögezni, nem minden kortárs jazz fájdalmas a be nem avatott fülnek. A Triad-é semmi esetre sem az. Itt visszatérnék egy pillanatra régi rögeszmémhez, hogy a kritikusok és a szakavatott megmondó emberek (Ezt nem rám érti Péter, mert én sem kritikus, sem megmondó ember nem vagyok, hanem jazz talent scouter! – A szerk.) ne hajszolják bele a fiatalokat mindenképpen a kizárólag eredeti anyagot tartalmazó produkciókba. Az improvizáció és a zeneszerzés nem egy és ugyanaz. Stan Getz zseniális szaxofonos volt anélkül, hogy egyetlen emlékezetes kompozíciót is hagyott volna maga mögött. Az unalmas és karakter nélküli témákat általában unalmas és karakter nélküli rögtönzés követi. A Triad nem esett ebbe a csapdába, mert Kristóf és Cumó is bizonyítottan kiváló komponista. Azt már nem tudnám megmondani, milyen mértékben határozta meg szerzeményeik jellege, és milyen mértékben a három zenész nagyon is összeillő habitusa azt, amit a 606-ban, majd másnap a londoni Magyar Kulturális Központban hallottunk. (Péterkém, mindhárman a Berklee-re jártak!) Kezdjük azzal, hogy a trió kvartettnek, de néha szextettnek is hangzott, ugyanis Cumó két extra billentyűs hangszerrel (magyarul: keyboard) egészítette ki a zongorát, Kristóf pedig időnként igénybe vette a loop-ot (amit a Magyar Intézetben, technikai okokból kénytelen volt kihagyni). Így aztán Cumó billentyűs és basszus kíséretet is nyújtott a többieknek, önmagának pedig csak basszus kíséretet, amikor szólózott. Ezen a ponton kénytelen leszek magamat korrigálni. A Triad muzsikáját nem az egymást követő szólók sora, hanem az egymásét körülíró szimultán improvizáció jellemzi azzal együtt, hogy persze nagyszerű szólókat is hallhatunk. És pontosan az teszi izgalmassá a zenéjüket, hogy míg szemmel láthatóan teljes transzban játszanak, szinte belemerülve saját hangszerükbe, a fülük tágra nyitott, mert annyira együtt vannak, olyan szellemesen replikáznak egymással, hogy gyakran a közönség is transzba esik. Kristófnak szerintem jót tett, hogy tenorszaxofonra váltott. Nagyon szép tónusa van, roppant kifejezően játszik és nagyon tudja, hol van a hangzuhatagoknak majd a szüneteknek a helye. Az övé egy roppant beszédes szaxofon, ami viszonylag ritkaság a kortárs kategóriában. Cumóról is nehéz elmondani, amit mások már nem mondtak el, de az a hihetetlen koncentráció, amellyel játszik, teljesen lenyűgöző. Kíséretben maximális szakmai alázatot, szólóban sziporkázó ötletek sorát, összjátékban pedig maximális fegyelmet és figyelmet nyújt. Juhász Marci teljesen kinőtte magát. Mindig is diszkrét, nagyon rugalmas, mondhatni a szó legszebb értelmében rafinált dobos volt, de a kezdetben volt benne valami félénk visszafogottság, mintha nem hitte volna el magáról, hogy ő is az élvonalba való. Ezt a gátlást most már örvendetesen levetette. Kihozza a hangszeréből mind a feminin, mind pedig a maszkulin tulajdonságokat. Kemény és sürgető, amikor indokolt, lágy és gyengéd, amikor a zene azt kívánja. Egyenrangú partnere a többinek és miután egyike a ritka melodikus dobosoknak, így nagyszerűen beleillik ebbe a hármasfogatba, melynek másik két tagja pedig ritmus-hangszerként is tudja használni a sajátját és ez adja meg a Triad folyamatos belső kommunikációját, a páratlanul gyors reagálást egymásra. Pénteken a 80 ember befogadására képes londoni Magyar Kulturális Központban számításom szerint legalább 110-en szorongtak, jó páran a folyósóra kihelyezett székeken, szóval tűzrendészetileg roppant aggályos volt a helyzet. Őszintén szólva arra számítottam, hogy túlnyomó többségük itt dolgozó vagy látogató magyar lesz, de tévedtem. A közönség háromnegyed része láthatóan és hallhatóan nem a Kárpát medence szülötte volt. A londoni táj (thai?) nagykövetség első sorban helyet foglaló négy diplomatája biztos nem, mint ahogy a korai hatvanas évek University College Jazz Quartet-jének egykori zongoristája David „Digger” Miller és bőgőse, John „Solly” Solloway sem. De ott volt a 606 Club egyik oszlopos munkatársa, Will Rodway is, mert csütörtökön szabadnapos volt, viszont nem akarta elmulasztani a Triad-et, melynek zenéjét a youtube-on már hallotta és nagyon megmozgatta a fantáziáját. Ő sem csalódott, mint ahogy más sem. A fiúk akkorát játszottak, hogy minden magukkal hozott lemezük elkelt, a közönség pedig még tartósan áradozott róluk az előadás után. Kifelé menet egy idős angol úriember, aki egyetlen jazz koncertet sem mulaszt el a londoni Magyar Kulturális Központban, és nem ma kezdett jazzt hallgatni, a következőket mondta: „Ezek a fiúk bárhol és bárkivel megállnák a helyüket.” Egy pillanatra átvillant a fejemen, hogy ha a Triad tagjait egy maszk-mester amerikaivá varázsolná, a MÜPA meghirdetné őket olyan nevekkel, mint Chris Batshow és Martin Shepherd (Cumo angol nevén még gondolkodni kellene), akkor 5 perc alatt minden jegy elkelne, az ott összezsúfolódó többszáz ember, kinek zömét a jazz klubokban soha nem látni, csak a repi koncerteken, véresre tapsolná a tenyerét. Aki azonban nem retten vissza attól, hogy Bacsó Kristófot, Oláh ’Cumó’ Árpádot és Juhász Marcit a maga mélymagyar valóságában hallhassa, az megteheti jövő pénteken a BJC-ben, a Magyar Jazz Ünnepén. Pallai Péter

Már a BJC ez évi első programfüzetének kézbevételekor (december végén) örömmel konstatáltam, hogy régen látott-hallott (jazz)barátom, a kiváló gitáros Bende Zsolt lesz – kvartett felállásban – kedvenc jazzklubom vendége február elején. Persze az év végi forgatagban szinte meg is feledkeztem erről, de a péntek esti Harmónia Jazzműhely rendezvények házigazdája, Pallai Péter honlapunkon megjelentetett „beharangozójából” már azt is megtudhattam, hogy az együttes ötös felállásban lép pályára. (A füzetben még kvartett volt.) Tegnap este aztán Zsolt azt is sejteni engedte, hogy ez a formáció nemcsak egy alkalomra jött össze, hanem folytatása is lesz… Nagy öröm, hogy két új együttes bemutatkozásának lehettem tanúja két nap leforgása alatt. (A másik az Opusban szerdán este bemutatkozott Kőszegi New5 volt.) Érdekes, hogy – a zongoristák mellett – talán gitárosból van a legtöbb remek játékos: próbaképpen összeírtam a jelenleg a hazai színen lévő ismert zenészeket és két tucat (fiatalabbak kedvéért 24) perceken belül összejött. Úgy látszik az sem véletlen, hogy a három legnagyobb nemzetközi sikert elért magyar jazz zenész is éppen gitáros volt, gondoljunk csak Szabó Gáborra, Zoller Attilára és Bacsik Elekre. Bende Zsolt (1967) székely gyerek, Marosvásárhelyen kezdett hegedülni, majd gitározni. (Érdekes, hogy ezt a párosítást sok zenész estében megfigyelhetjük Bacsik Elektől Sárközi Lajosig.) Nagy merészen Londonba költözött, még 1993-ban, ahol beilleszkedett a brit főváros pezsgő jazzéletébe. Majd 1996-tól a híres bostoni Berklee College of Music ösztöndíjasa lett, ahol hangszerelést és zeneszerzést tanult. Ez idő alatt is koncertezett Európában, sőt Brazíliában is, majd Londonba visszatérve Arnie Somogyi és Neil Yates együtteseiben muzsikált. Itthon is többször szerepelt, sőt egy CD-je is megjelent „Pictures” címmel. (Ezen Zana Zoltán tenorozik, Szandai Matyi bőgőzik és Zsolt angol barátja Gary Willcox dobol. Az öt kompozícióból négyet Zsolt, egyet Willcox jegyez.) Az akkor, 2007-ben a lemezről írott recenziómban ez olvasható: „Hogy mennyire nem tudunk jól sáfárkodni értékeinkkel és mennyire hiányzik a profi menedzselés a hazai jazz világában, arra jó példa Bende Zsolt pályája.” Nos, túl sok változás azóta sem tapasztalható ezen a téren és Zsolttal azért nem találkoztunk éveken át, mert Angliában játszott és tanított, valamint koncertkörutakon szerepelt Nyugat-Európa nagyvárosaiban. Reméljük, hogy a jövőben Budapest lesz a bázis, és így gyakrabban élvezhetjük művészetét hazai színpadokon. Az új Bende Zsolt Quintetben a „leader” mellett most is Zana Zoltán (1976) tenorozik, Balázs József (1978) zongorázik, Orbán György (1978) bőgőzik és Juhász Márton (1987) dobol. Őket tényleg nem kell bemutatni, hál’istennek valamennyien a legfoglalkoztatottabb magyar jazz muzsikusok közé tartoznak. Józsit és Gyurit úgy konferálta be az est házigazdája Pallai Péter, hogy nagysikerű amerikai és kanadai vendégszereplés van mögöttük. Ők az East Gipsy Band tagjai, sőt voltaképpen Józsi a vezetője ennek az együttesnek, amellett, hogy mindketten a legkeresettebb zenészek és számtalan formációban játszanak. Zana Zoli megnyerte a Magyar Rádió Ablakos Lakatos Dezsőről elnevezett szaxofonversenyét még 1999-ben és nyugodt, kiegyensúlyozott játékával találkozhatunk a Budapest Jazz Orchestra nagyzenekari játékában éppúgy, mint Pataj Gyuri hard-bop kvintettjében, de felsorolni sem lehet, hogy még hol mindenhol. Ugyanez mondható el a tegnapi formáció Benjáminjáról, a rendkívül tehetséges ifjú dobosról, Juhász Mártonról, aki itthon, Londonban majd a Berklee-n tanult és pár év leforgása alatt a legismertebb jazzdobosok sorába küzdötte fel magát Zsolt egész habitusára a visszafogottság, játékára azonban a hamu alatt parázsló tűz a jellemző. Biztosan ezért is eszményi partnere Zana Zoli, akinek finom tenorozása, átgondolt improvizációi kiválóan belesimulnak abba az intellektuális hangvételbe, amit Zsolt művészete képvisel. A ritmusszekcióról csak felsőfokú jelzőkkel szólhatok: Józsi briliáns játéka, Gyuri szenvedélyes és Marci szenzitív kísérete olykor önálló produkcióként működött. Zsolt szerénysége abban is megnyilvánult, hogy túlzottan kevés szólót engedélyezett magának, ha valaki nem olvasta, hogy mi a zenekar neve, aligha hihette, hogy ő a „leader”. A repertoár nagyon tetszett, mert az ismert standardek feldolgozása nagyszerűen sikerült, éppúgy, mint Zsolt két saját kompozíciója, nemhiába tanult zeneszerzést és hangszerelést a Berklee-n. Hallhattuk az I’ll Remember April”-t, Bill Evans csodaszép balladáját, a „Very Early”-t, az „All or Nothing at All”-t, Coltrane-től a „Moments Notice”-t, Ray Noble örökzöld „Cherokee”-ját és egy New York-i (vagy inkább Los Angeles-i?) trombitás, Ambrose Akimusire „Henya” című számát. A két Bende szerzemény pedig a „Neil’s World” (nyilván brit zenésztársának – Neil Yates-nek dedikálva) és a „Departure” voltak. Végezetül csak reményünknek adhatok kifejezést, hogy ezzel a remek új együttessel még sokszor találkozhatunk majd a jövőben is a hazai színpadokon. Mert tudják: az élő zenét semmi sem pótolja! Márton Attila

A Budapest Jazz Club prospektusa a Juhász Márton Quartet összeállítását még a következő képen hirdette: az együttesvezető Juhász Márton dob, Ávéd János szaxofon, Gáyer Mátyás zongora és Barcza Horváth József bőgő. De még a Harmónia Jazzműhely szervezője, Pallai Péter 29-én a Jazzma.hu lapunkban megjelent beharangozójában is ezt az összeállítást ígérte és szép szavakkal mutatta be az együttes tagjainak eddigi tevékenységét. (Érdemes rákattintani az érdeklődőknek a remek cikkre.) Csak a gond ott volt, hogy Barcza Horváth Józsefnek ugyanazon a napon a BMC-ben Gadó Gábor Triójában kellett játszania. Így történt azután, hogy a meghirdetetthez képest, a bőgős poszton csere történt. A fiatal, tehetséges Grazban idén tavasszal diplomázott Farkas Norbert bőgőzött, méghozzá igen remekül, jól beilleszkedve az együttesbe. Persze ennek oka az is volt a jó alkalmazkodó készségén túl, hogy Gayer Matyi triójában már évek óta együtt játszanak, hisz mindketten nagykanizsaiak. (Legutóbb a BJC-ben június 7-én láthattuk őket nagy sikerrel együtt játszani.) Ávéd Jánost egy másik, bemutatkozásával komoly elismerést aratott együttesben, Bágyi Balázs New Quartet-jében a Vigyázó Sándor Művelődési Házban volt szerencsém látni-hallani október 27-én. De a BJC-ben is e koncert másnapján (november 30-án) láthatta a közönség a Bágyi Balázs New Quartet-ben. (Erről Márton Attila kollégánk ír!) Juhász Márton is szinte haza jár, mert a BJC-ben már több formációban megfordult, de talán a legkülönlegesebb koncertet a Piano Bench Trio-val adták június 6-án.
A szokásostól eltérően, a Harmónia Jazzműhely szervezői (Pallai Péter és Kerekes György) ez alkalommal nem vezették be a koncertet. (Gondolom más elfoglaltságuk okán.) Így a nem túl nagyszámú (kb. 30-40 fős), de lelkes közönség azt láthatta, hogy az együttes felvonult a színpadra és mindjárt két számot előadott. Ezután mutatta be Juhász Márton a zenész társait és bekonferálta a két elhangzott darabot. Az első egy cool-os hangulatú standard, az “All of You” feldolgozása volt. Egyébként az elhangzott darabok mindegyike standard volt, a quartet arculatára igényesen hangszerelve. A második szám egy Joe Henderson szerzemény, a “Black Narcisuss” is melankolikus gyönyörű tenorszaxofon sound-dal varázsolt el.
De a harmadik már egy vérbeli bebop, Monk “Evidence” című darabja, amit ragyogó stílusérzékkel, lendületesen játszott az együttes. Többkörös remek improvizációkkal bűvölték el a közbe tapsoló közönséget. Gayer Matyi korához képest technikailag is kiérlelt billentés kultúrával és modern akkord készlettel pörgette a szólóit.
Játékuk a tradíciókra épült, feldolgozásaik mégis friss modern elemekkel teli volt. A következő számban Ávéd János tenor játéka engem Dexter Gordon fénykorára emlékeztetett (már amikor persze nem ütötte ki a drog, vagy az alkohol a mestert).
Improvizációjába belecsempészett néhány örökzöld melódia részletet (és persze nála szó sincs a példaképhez hasonló doppingszerekre). Ez a szép hosszú című darab, a z “I Can’t Believe That You’re in Love with Me” volt.
A végére egy kiadós dobszólót játszott Juhász Marci, amiben az eddig visszafogott dobjai igen csak neki szabadultak egy csupa ötlet ritmikai varázslatra. A szünet előtti utolsó darab is egy szerelmes nóta volt, az “I’ve Never Been in Love Before”. Elsöprő lendülettel, ragyogó bőgőszólóval Farkas Norbitól és a többiektől is. Ezzel a fergeteges gyors számmal köszöntek el a szünetre.
A rövidnek ígért, de hosszabbra nyúlt szünet után, Ávéd János elmerengő tenorral indította a dögös nótát, Shorter “Deluge” című darabját vezette elő a remek négyes. Itt is olyan színvonalú muzsikálásról volt szó, amit talán a kamarazene (persze a jazz értelmében) fejez ki a legjobban. Mert Goethe írta valahol, hogy a kamarazene nem más, mint értelmes emberek beszélgetése. Kifinomult játékuk valami ilyesmit sugároz.
Ezután a szépséges “Everything Happens to Me” hangzott el. A témát szokatlan 3/4-es ritmusban ismertették, majd behízelgően finom szólók következtek. A következő darab a “Softly, as in a Morning Sunrise” a bőgő és a dob (-seprű) duettjével indult és egy kellemes húzós swing alakult ki belőle. Színházi berkekben az járja, ha egy puska van a színen, az a darab végére el is sül.
Így volt ez Ávéd János szopránszaxofonjával is. Eddig ott árválkodott, de itt előkerült, méghozzá egy fergeteges dob-szoprán duettre is. De itt még egy csillogó Gayer Matyi szólót és egy vérbő bőgő remeklést is megtapsolt a nagy (kis?) érdemű közönség.
Ezt az “’S Wonderful” közismert melódia latinos feldolgozása követte, Stan Getz-re emlékeztető tenor sound-dal. Matyi beigazolta lüktető zongoraszólójával, hogy a latin világban is éppen úgy otthon van. Persze Juhász Márton sem maradhatott ki, egy karakteres, ötletekkel teli dobszólót kerekített ki. A befejező számot úgy kezdték, hogy a ritmusszekció egy bluest intonált és eközben Juhász Marci újra bemutatta az együttes tagjait, majd megköszönte a “lelkes közönség” tapsait és bekonferálta Coltrane „Bessie’s Blues” című szerzeményét. Kitűnő feeling-gel végig szólózott búcsúzóul a csapat minden tagja.
A késői óra ellenére kitört a vastaps, nem engedett a közönség. Ráadásnak a “The Way You Look Tonight” című tempós nótát játszotta még el, meglepő frissességgel a Juhász Márton Quartet, a végén kitartó tapsözönnel a családias közönségtől.
A sztárallűröktől mentes, elegánsan nagyokat szólózó, precíz hangszereléseket bemutató fiatal muzsikusokat joggal ünnepelte a kis számú közönség. Ennek az együttesnek a bemutatkozó, (állítom, hogy Európa-szintű) koncertje nagyobb számú közönséget érdemelt volna. Ők is beigazolták, hogy bátran lehet a standard-eket feldolgozni, ha igazi zenész egyéniségek merítenek belőlük ötletgazdag újszerű hangszerelésekkel. Reméljük, hogy még sokszor találkozhatunk ebben a felállásban hazai jazz pódiumokon a Juhász Márton Quartettel!

Leon Cotter egy fiatal Portland-i szaxofonos, akinek ez az első lemeze. Azért írok fiatalt, mert sehol nem sikerült utána járnom a születési évének, de a fotói alapján a húszas évei közepén járhat. Figyelemre méltó anyag, annak ellenére, hogy nekem egy kissé talán túl eklektikusra sikerült. Ezt nem feltétlen negatívum, hisz talán pont emiatt élvezetes hallgatni. Az utolsót kivéve az összes szerzemény Leon tollából való, ami szintén elismerésre méltó. Van itt minden, mi fülnek ingere: az ötvenes évek Miles-Coltrane hangzását idéző nóta, gospel hangulatú ballada, dob/bőgő/szaxofon trió, ami a mai modern jazz egyik legsűrűbben használt hangszer összeállítása, páratlan lüktetésű, szépen elklarinétozott darab, New Orleans-i stílusú csibészkedés, nyolcados lüktetésű modern kompozíció és a végére egy tradicionális, énekes darab. Az ifjú zenekarvezető remek zenésztársakat talált lemeze elkészítéséhez, akik közül legelőszőr is Juhász Marcit emelném ki, mint a zenekar dobosát. Érzékeny, soha túlzásba nem vitt, roppant muzikális játékmódja nagy kedvencem! Méltán büszke lehet rá a magyar jazz-társadalom! Ami igazán tetszik ebben az albumban, hogy ellentétben sok mai jazz lemezzel, nem fájt, hogy végig kell hallgatnom, épp ezért bátran ajánlom mindenki figyelmébe.

Idén új időpontban, a Szegedi Jazz Napokkal egy időben került megrendezésre városunkban a jazz fesztivál, amit 2004 óta Kanizsa Nemzetközi Jazz és Világzenei Fesztivál néven rendeznek meg. A jubileum alkalmából új koncepció született a 40 éves múltra visszatekintő jazz fesztiválra. Ennek lényege, hogy kanizsai és zalai kötődésű jazz zenészekre építve, neves vendégművészekkel kiegészített zenekarokkal ünnepjük meg a jeles alkalmat. A jubileumi fesztivált az Életünk Országos Fotópályázat anyagából rendezett kiállítás vezette fel, ahol külön helyszínen mutatták be a jazz témájú fotókat. E kiállítás csak úgy, mint a jazz fesztivál, 33. volt a sorban. A koncertek sorát a Kém Sándor-Kőfalvi Csaba-Sinkovics István-Winand Gábor alkotta combó kezdte. Az alkalmi együttes műsorának üde színfoltja volt Winand Gábor szaxofon és fuvola játéka, valamint latin stílusú szerzeményei. A jó hangulatot teremtő „tanári csapat” koncertje jó választásnak bizonyult. Ezt követően Farkas Tibor a Kanizsai Kulturális Központ vezetője és Kovácsné Mikola Mária intézményegység vezető idézte fel a kanizsai jazz fesztiválok eddigi történetét. A megemlékezés után Gayer Mátyás triója lépett a Hevesi Sándor Művelődési Ház színpadára. A modern jazz-t játszó formációban Farkas Norbert (bőgő) és Oleg Markov (dob) mellett az Egyesült Államokból származó Jim Rotondi (trombita) volt a kanizsai billentyűs partnere. Nagyszerű produkciójukat az éjszakai örömzenén is megcsodálhattuk. A péntek esti koncertek sorát a Borbély Mihály Balkán Jazz Projektje zárta. A fantasztikus hangulatú koncert vendég fellépője Marko Markovic (trombita) volt, aki kivételes hangszeres tudásáról nem először tesz tanúbizonyságot. Mind a lassú és mind a gyors tempójú számokban lenyűgöző összhatást ért el a zenekar. Ennek megfelelően nagy sikert könyvelhettek el. Az éjszakai örömzenék ezúttal a Centrál szálló éttermében kerültek megrendezésre, ami ha eleganciájában nem is, de hangulatában jobb helyszínnek bizonyult az HSMK-nál. A hajnalig tartó örömzenét a Gayer Mátyás-Pusztai „Titusz” László-Inoka Zsolt trió kezdte, majd alkalmi társulások követték egymást. Szombaton a kiváló hangszeres tudással felvértezett Magyar Vista Social Club kezdett. Műsoruk bár színvonalas és hangulatos volt, de semmi köze nem volt sem a jazz-hez, sem a világzenéhez. Inkább a folk-rock, és a manapság divatos indie-hez sorolható volt, annak ellenére, hogy a zenekar tagjaitól akár egy jó jazz koncertre is futotta volna. A közönség létszáma és a tapsok azt jelzik, hogy a világzene címszó alatt besuvasztott zenekarokra nem jön annyi néző, mint amennyit a szervezők elvárnának. Ha jazz, akkor az legyen jazz! Ha világzene, akkor tényleg világzene legyen, hiszen annyi tehetséges zenekar van ebben a kategóriában. A régi jazz fesztiválok hangulatára és színvonalára leginkább a Bacsó Kristóf –Juhász Márton -Tálas Áron Triad, és az őket követő Ferenc Németh Triumph Project emlékeztetett. Az ő meghívásuk mindenképpen telitalálat volt. Bacsó Kristóf szaxofonos évek óta jegyzett nemzetközi szintű jazz zenész. Juhász Márton dobos a fiatal jazz generáció egyik csillaga, szintén a világ legrangosabb jazz zenészeket is képző intézményében a Berklee College of Music-on végzett. Intellektuális, lírai hangzású koncertjük sokáig emlékezetes marad. Különösen, a nemrég tragikus körülmények között elhunyt két hegymászó Erőss Zsolt és Kiss Péter emlékére írt kompozíció és a koncertjük záró számaként elhangzott Moszkva-tér. A fesztivál csúcspontját a New Yorkban élő Németh Ferenc Triumph Project-je jelentette. A koncert egy tavaly elkészül albumra épült, de mellette más szerzemények is elhangoztak. A világsztárokat felvonultató zenekarban Kenny Werner zongorán és Fenderen, Marcus Strickland szaxofonon, Matt Penman bőgőn, míg Németh Ferenc dobokon játszott. A quartet Bacsó Kristóffal kiegészülve, a koncert ráadás számaként, a világhírű kanizsai zeneszerző Sigmund Romberg Softly, As In A Morning Sunrise szerzeményét adta elő. Igazán ütős, jó koncert volt. Olyan színvonalas produkció, amit méltán várhattunk el a jubileumi jazz fesztiváltól. H.Gy.

„Hard core” tatabányai jazzisták tudják, hogy Bacsó Kristóf szaxofonos nem tegnap jött először városunkba. Néhány hozzám hasonló elvetemült már a szép emlékű jazztáborok idején felfigyelt rá, és Kristóf – aki ma már az LFZE tanára – se felejtette el a koncert elején megemlíteni, hogy vagy négy táborban is részt vett, ahol olyan zenészekkel találkozhatott, mint Zbigniew Namyslowski, Gárdonyi László vagy Jeff Boudreaux. Néhány éve pedig a tatabányai skanzenben lépett fel Oláh Kálmán triójával. A Triad zongoristája, Tálas Áron is ismerős lehet a tatabányai közönségnek, mint Ludányi Tomi együttesének zongoristája vagy éppen dobosa. Áron egyre több formációban játszik, legújabb hangszere a basszusgitár, sőt énekben ő a magyar Chet Baker, tehát igazi „multiinstrumentalista”. Kíváncsian várom, bővíti-e még hangszerei körét. Ezúttal a csilingelő, bugyborékoló hangú Fender Rhodes billentyűit választotta. Most már elmondható, hogy a Berkelee-n tanult Juhász Márton se nagyon szorul bemutatásra – rövid idő alatt „in-demand drummer” lett az itthoni jazzkörökben. A hazai jazzben tájékozottabbakat már nem lepi meg, hogy Kristóf az utóbbi időkben tenorszaxofonon is játszik. Így volt ez Tatabányán is, akárcsak a nyáron Balatonbogláron, ahol legutóbb hallottam. Címének (Metamorfózis) megfelelően a Dzsesszerdán elhangzott első szám lassú (Kristóf szóhasználatával „butuska”) bevezetéssel indult, majd vad, szabad szárnyalásba csapott át. Másodikként játszott szerzeményének a „Polifatal” címet adta Kristóf, utalva Oláh Kálmán polimodális művére. A szám a basszusgitárként szóló Fenderrel indult, szép zongoraszólót és harsány szaxofonozást hallhattunk. A „Dühös kismalac”-cal folytatták, aki néhány „dühkitöréstől” eltekintve nem is volt annyira dühös, inkább feszes, és hallhattuk, hogy a seprűvel is lehet keményen dobolni. Következett a lassúbb, „menetelős” dob diktálta „Nocturne”, majd az est fénypontja, a Himaláján életüket vesztett magyar hegymászók emlékét felidéző „Pannon betyár a pampák földjén”. Ez egy monumentális, hosszabb lélegzetű mű, amelyben mindenkinek bőven jutott szóló. Kristóf indította a darabot, többszörösen felvett és visszajátszott szólójára játszott élőben, megidézve a hegyek visszhangját, aztán hallhattunk csobogó patakot és vad futamokat a Fendertől. (Vagy csak én képzeltem így?). A „Moszkva tér” nyüzsgését, sokszínűségét és – ahogy Kristóf mondta – buliba induló fiatalok vidámságát idézte a ráadás előtti rockos-funkys szám. Az egyetlen nem Bacsó-szerzemény nagy kedvencemtől a „Monk’s Dream” volt, amelyet ráadásként hallhattunk, nem éppen álmodozó vagy álmosító módon előadva. Minden jó, ha a vége jó. De ennek a koncertnek nem csak a vége volt jó! A hagyományoknak megfelelően decemberre énekesnőt hívtak a szervezők, tehát 11-én Lakatos Ágnes lesz a Dzsesszerda vendége.

Fazekas Sándor-Szabó László

Június 24-én a Krúdy Klubban lépett fel a Lamantin Jazz Fesztivál második napján a Piano Bench trió. Az Alex Baboian (USA) – gitár, Dylan Coleman (USA) – bőgő és Juhász Márton – dob alkotta jazztrió XX. századi klasszikus zongoradarabokat hangszerelt át gitár-bőgő-dob kombinációra, illetve eredeti módon ötvözte ezeket improvizált és groove zenével.

Túl vagyunk két olyan egymást követő napon, ami zenei élményként örökre belénk égett. Június 23-án a Buena Vista Social Club életöröm szelencéje tárult ki előttünk a Sportházban, másnap pedig XX. századi klasszikus zongoradarabok öltöttek magukra színes ruhát, kifejezve a jazz improvizációfolyamában rejlő értelmezhetőség sokszínűségét. Erre nagymértékben rásegített az a már-már nyughatatlan várakozás is, amivel vártuk az idei Lamantin első taktusait. Várakozni jó, már csak azért is, mert ebben az állapotban máshogy jár a “belső óránk”. Hajt minket, ostoroz, hogy el ne késsünk, le ne maradjunk semmiről. Így fordulhatott elő, hogy már negyed órával a koncertkezdet előtt ott ültünk a hangulatos Krúdy Klub egyik asztalánál, s szuggeráltuk az időt, hogy pörögjön, teljen, közelebb érjen a várva várthoz.

S hogy ez a várakozás még “feszültebb” legyen, rápakoltak 30 percet, mivel a színházban épp előadás zajlott a kiírt kezdéskor. A klub teljesen megtelt, s a moraj, mint szöveg-improvizációk összessége, mint verbális free jazz töltötte be a teret. Közben forgattuk az esti fellépő nevét: Piano Bench, s rosszemlékű reflexként önkéntelenül is Kozsó zenei környezetszennyezése, a 2000-es évek elején összelegózott fiúcsapat, a Picasso Branch ugrott be. Nem igazán repestünk, hogy besült a memóriánkba, bár a dob-gitár-nagybőgő látványa gyorsan felülírta bennünk a stílus koreográfiáját uraló “kezet a mellkasra” istenbizonyságát. S ha már bekanyarodtunk sorainkkal egy zenei zsákutcába, illik is onnan kitolatnunk: a színpadon megjelent a három zenész, és Juhász Márton, a trió dobosa meglepett elismeréssel summázta, hogy ekkora közönség előtt még nem léptek fel. Ennyi bevezető-felvezető elég is volt ahhoz, hogy egymást váltsák a XX. század zeneszerzőinek zongoradarab-átiratai. Szkrjabin és Satie művei “feleselgettek” egymásnak a koncertfolyam elején, majd egy merész húzással mintha Dizzy Gillespie ‘A Night in Tunesia’ klasszikusa köszönt volna vissza.

Tele volt hangulatváltásokkal a koncert, amit kiváló érzékkel adagolt a három zenész – mintha egy zenei teszt céltáblája lett volna a hallgatóság, ahova minden “lövés” betalál. Középre! S hogy a céltábla ne csak szimbolikus legyen, jött egy saját dal, egy “kantris-préris-kovbojos” vesztern darab. Oldódtunk, azaz egyre hosszabbak lettek a szólók utáni és a számvégi tapsok. A hangszerek szépen kivehetően szóltak, a szólók nem bonyolódtak öncélú spílerkedéssé – megmutatták a zenészt, s tisztelték, szolgálták az eredeti darabot. A már említett, közönség nevű céltáblán az igazi “sorozatlövés” csak ezután következett: Bartók ‘Román táncok’ című darabját átültetni a jazz nyelvére alapból merész vállalkozás, de mindezt úgy interpretálni, mintha egy latin westernfilm betétdala lenne, egyenesen döbbenetes. A gitártéma futamait az improvizációs tábor hallgatói szinte tátott szájjal és füligmosollyal követték, mi pedig vizionalizáltuk, ahogy Banderas a színpadra penderül a Desperadóból, és puskacsőben végződő gitárjából a levegőbe ereszt egy sorozatot. Bartókkal mindezt párhuzamba hozni lehet, szentségtörés, a trió mégis elhitette ezt velünk úgy, hogy közben megőrizte a mű értékeit, és zenei tudatunkba véste az “ami merész, nem feltétlen ízléstelen” igazságát.

A számvégi közönségreakciókból szinte evidens volt, hogy Bartók után Bartók következik – a Mikrokozmoszból hangzott el részlet, erős, invenciózus basszustémával nyitva, “ráhalkuló” gitárral és szigorúan precíz ritmussal kísérve. A hatás itt sem maradt el – értő és zenei találékonyságot elismerő taps volt a zenekar jutalma. A Lamantin szervezői minden évben jó érzékkel nyúlnak olyan kevésbé ismert formációkhoz, akik szinte zenei oázisként szolgálnak a jazz-rajongók számára. Az idei műsorfolyam még csak most kezdődött, de nem lövünk mellé azzal semmiképp, ha már most kijelentjük: a Piano Banch gitár-bőgő-dob kombinációra áthangszerelt, visszafogott és ízléses játékának köszönhetően új tartalommal teltek meg a korszak ismert zongoraszerzőinek mesterművei.

Büki László ‘Harlequin’

Alex Baboian (gitár), Dylan Coleman (bőgő) és Juhász Márton (dobok), a három jó barát, tavaly tavasszal fejezte be jazz tanulmányait a bostoni Berklee College of Music-on. Múlt év áprilisában el is készítették első lemezüket „Piano Bench” címmel. Ezen a CD-n huszadik századi zeneszerzők zongora darabjainak megírt anyagát dolgozták fel gitárra, bőgőre és dobokra hangszerelve, jazz improvizációkkal és groove-os ritmusokkal. Több tucat európai nagyvárosban és jazz klubjaiban mutatták és mutatják be a CD-jük anyagát. A hosszú turnéjuk egyik állomása a BJC-beli koncertjük is. Előző nap (június 5-én) Pécsen a Zsolnay Kulturközpont Metronóm Jazz Klubjában is, a turné részeként, már bemutatták ezt a programjukat.

Alex Baboian amerikai gitáros ezen a trión kívül más együttesekben is játszik, mint például a Sugar Cain, a Rocking Chair, vagy az LSQ együttesekben. Jazz ikon kedvencei: Lenny Breau és Bill Frisell gitárosok, és a zongoristák közül Bill Evans illetve Thelonious Monk. Ez utóbbitól a koncerten két szerzeményt is hallhattunk. Juhász Márton is játszik más együttesekben is, többek között, mint a Euro-African Playground, az Alu Benzie Trio, vagy hogy egy hazai csapatot is említsünk, a Bacsó, Tzumo, Juhász Trio.

A Piano Bench Trio három fiatal tagja küllemre is egy-egy különböző karakter, zenéjük mégis szépen egységbe simuló, játékuk kifinomult, érzékeny., összefogott, ahogy ezt a BJC-beli koncertjükön tapasztalhattuk is. De a nem túl nagy létszámú közönség meglepetésére nem a trió tagjai vonultak színpadra először, hanem a színfalak mögött a mikrofonba scat-elve Emilio-t (Jellinek Emil) hallhattuk. Belépője után remek beatbox szólóval rukkolt ki, és hogy egy kis humort is csempésszen nem várt produkciójába, bemutatott három változatot a New York-i sétálókra, swinges szájdob kísérettel. Ezután hívta színpadra a trió tagjait.

Ahogy azt Juhász Márton elmondta, huszadik századi klasszikus zeneszerzők zongora műveit hangszerelték át a triójukra. Elsőnek orosz szerző, Alekszander Szkrjabin szlávos melankóliával előadott darabja hangzott el visszafogottan. Ezt egy Eric Satie darab már kissé élénkebb, de még mindig visszafogott előadása követte, kellemes gitár improvizációval. Majd Leos Janacek cseh szerzőtől a “Ködben” című darabot adták elő, a darab belső logikájának megfelelő megtorpanásokkal, nekibuzdulásokkal.groove-os alapra. Ezt egy eredeti Alex Baboian szerzemény követte, szintén melankolikus, szinte szabadon előadott szép dallam fordulatokkal. Hogy a közönséget kicsit felrázzák, egy Thelonious Monk standerdet (“Huckle Suckle”) játszották remek gitár- és bőgőszólóval. Szemmel láthatóan és füllel hallhatóan itt éltek igazán a trió tagjai és a közönség is itt lelkesedett a legjobban. A szünet előtt Bartók Béla „4. Román Tánc”-át játszották sajátos feldolgozásban. Kemény rockos dob ritmusalappal indították. Ennek kontrasztjaként a gitár lágy hangon szólaltatta meg az ismert táncos melódiát. Nagyszerű gitárszóló zárta a darabot.

A szünet után egy lépegetős, óvatosan induló darab hangzott el, aminek nem derült fény a szerzőjére, de meglehetősen szomorú lehetett, mert a dob időnként a kivégzőosztag mars tempóját idézte. Ezután egy újabb Eric Satie mű feldolgozása már egy kicsit optimistább hangokat ütött meg. A gitár módosított hangszínén szép dallam futamok gördültek le a bőgővel unisono-ban, a dob fel-felfutó nekibuzdulásaival. Ezt Bartók Béla Mikrokozmoszából a 97-es darab feldolgozása követte. Nagyszerű bőgőszóló vezette be, elmerengő háromnegyedes tempójú gitárszólóval. (Sajnos, nem nagyon lehetett bartókos akkordokat felfedezni a játékukban…) Egy Jimi Hendrix típusú gitárszóló zárta le a feldolgozást. Ezután a közönség felélénkítésére itt is egy Monk standard hangzott el lendületes gitár bevezetővel, súlyos walking bass kísérettel, majd nagyszerű bőgőszólóval, “nyolcazással”, igazi jazz feeling-gel. A következő darab ismét Alex Baboian szerzeménye volt, “Egérke” címmel. Szabad bőgőszóló vezette be, szép dallamfüzérekkel. A gitár és a bőgő összefonódva szép szabad futamokkal “meséltek az egérkéről”, a dob csak díszített, nem hozott tempót. A befejező darab Paul Hindemith egyik zongora szonátájának a feldolgozása volt. Szaggatott, kicsit pikáns akkordokkal, meg-meglódulva, hogy azután egy élénk gitárszóló kerekedjen belőle, egy funkys ritmusú karakteres hangzásba torkolva. Az udvarias taps újra a színpadra szólította a Piano Bench Trio tagjait és egy lendületes standard-et játszottak még ráadásnak. Ezt már sokkal felszabadultabban, remek szólókkal fűszerezve adták elő, jó hangulatban búcsúzva a BJC közönségétől.

A klasszikusok feldolgozásának a hazai jazz muzsikusainktól is lehetett hallani két szép példáját az utóbbi időben. Az Olamar Trió “Gondolatok a Bartók Zeneházban” címmel Bartók Béla munkásságára reflektált, a megjelent CD-jükkel, szép sikerrel. Nemrég pedig a Trio á la Kodály, Oláh Dezső vezetésével, Kodály Zoltán szerzeményeire készítettek nagyszerű feldolgozásokat. (Őket június 12-én lehet majd hallani a BJC-ben élőben) A Piano Bench Trio azonos című 2012 áprilisában megjelent lemezéről az év decemberében a Jazzma.hu oldalain megjelent lemez kritikájában Friedrich Károly többek között ezt írta: “Baboian……kísérlete nagyon szimpatikus, eredményét tekintve azonban úgy tűnik, az anyag maga alá gyűri.” Ez a megállapítás, véleményem szerint, az élő koncertre is érvényes. Amikor a saját szerzeményeket és a standard-eket játszották a fiúk, akkor éltek igazán, akkor játszottak felszabadultan. Talán, ha egy századdal visszább nyúltak volna a romantikusokhoz, lehet, hogy Liszt, Chopin vagy Rahmanyinov zongora darabjai dallamdúsabb alapot nyújtottak volna a feldolgozásaikhoz.

Csécsi Attila

Véleményem szerint hazai vonatkozásban jazztörténeti fontosságú esemény tanúi lehetett az a viszonylag kis létszámú, de annál lelkesebb közönség, amely tegnap este a BJC nézőterén foglalt helyet. Mint kiderült ebben a felállásban először játszott a három kiváló zenész, akik mindegyike hangszerének igazi mestere. Azt hiszem, hogy a klub „Fidelio Jazz Tehetségek” (what?) sorozatára érdemes odafigyelni, mert nagyon is pozitív meglepetésekben lehet részünk. Azt, hogy az utánpótlás területén is „jazz nagyhatalom” vagyunk, azt először a Magyar Rádió tehetségkutató versenyein tudhattuk meg 1998 és 2008 között. Ez folytatódott a BJC-ben 2011-ben és 2012-ben, részben pedig a MüPa Jazz Showcase elnevezésű januári háromnapos rendezvénysorozatain is. Higgyék el nekem a kedves olvasók, hogy az említett események alkalmával felfedezett talentumok – ha kapnak némi segítséget, és ők maguk sem adják fel egykönnyen – a világ élvonalának képviselői közé küzdhetik fel magukat. Éppen két éve annak, hogy a 2010-es Showcase-en hallottam Premecz Matyi Kéknyúl nevű együttesét, majd volt szerencsém két lapban is írni a „Nahát babám” című lemezükről. De mivel nem akarom, hogy bárki is elfogultsággal vádolhasson, nem magamtól, hanem inkább Dr. Gregorits Jánosnak, a hazai jazzkritika egyik legkiválóbb képviselőjének írásából idézek, amelyet bárki visszakereshet honlapunk Lemezpolc rovatában. „Ennek a lemeznek a megjelenésével tulajdonképpen meg is kezdhetjük a Hammond nevű intézmény időszámítását Magyarországon. Jó néhány évtizeddel később, mint kellett volna, de hát nem ez az egyetlen dolog, amire az elmúlt fél évszázadban (hiába) vártunk. Igaz, fellépett itt annakidején egy Rhoda Scott nevű csinos hölgy, aki ezen a hangszeren játszott, de olyan felvizezett stílusban, amit még csak viszonyítani sem lehetett a hangszer igazi nagy varázslóihoz. (Mint ahogy a Bambit sem a frissen facsart narancsléhez.) Tehát sok időt vesztettünk, de most, ha későn is, a Hammond-orgona Premecz Mátyás személyében emberére talált Magyarországon. Olyan kiforrott stílussal szánkázik a billentyűkön, hogy meggyőződéssel merem állítani: már ma komoly kihívója lehet az Überliga” számos tagjának. Ha az európai mezőnyt tekintem, akkor sem Barbara Dennerleintől, sem Eddy Louiss-től nincs mit tartania.” Eddig az idézet és azon túl, hogy 100 %-ig egyetértek minden szavával, még csak annyit tennék hozzá, hogy Matyi az elmúlt két év alatt – ha lehet – még annyit fejlődött, hogy nincs mit tartania a tengerentúli szakmabeliektől sem. A Duna TV jóvoltából Dr. Lonnie Smith-nek a szombathelyi Lamantin fesztiválon adott koncertjét látva, pár éve pedig Joey DeFrancesco fellépését személyesen megtapasztalva az A38 hajón bátran kijelenthetem ezt. Matyi említett lemezének érdekessége az volt, hogy a szextettben három fúvós is helyet kapott, de nekem még jobban tetszik ez a „klasszikusnak” mondható trió felállás, amelyben Matyi mellett a legjobb magyar tenorosok egyik kiemelkedő képviselője Ávéd János fújt és a bostoni Berklee College of Music-ból nemrég hazatért Juhász Márton dobolt. (A rend kedvéért mondom el, hogy orgona-gitár-dob triók is voltak a Hammond Messiásának titulált Jimmy Smith formációi között, olykor persze még tenorral is megtoldva.) A repertoár megválasztása is hallatlanul tetszett. Matyi saját szerzeményei és közkedvelt vagy kevésbé ismert standardek sokkal modernebb hangvételben hangzottak el, mint azt megszokhattuk a Hammond világhírű mestereitől. A saját kompozíciók igazán „funny” címeket kaptak, mint a lemezen is (két szám a „Kobo” és a „Vilivelevala” egyébként a Nahát babámon is szerepel). További Premecz originálok voltak még: a koncertindító „Pudu Silence” és a második szett startja a „Noname”, valamint a zárószám a „Rorrim” (a mirror szó tükörképe). Igaz, hogy Lou Donaldson „Alligator Boogaloo”-ját még ráadásként eljátszották. A standardek sorában elhangzott a „These Foolish Things”, a „Georgia on My Mind” és az „I’ve Never Been in Love Before”, Duke Ellingtonnak John Coltrane tiszteletére írott „Take the Coltrane” című száma (egyetlen közös albumukról, játékos utalással a „Take the A Train”-re), Benny Golson „Along Came Betty”-je és a 60-as évek divatos szaxofonosának, Eddie Harris-nek „Cold Duck Time” című funky nótája. A világszínvonalú „kivitelezésben” mindenre gondolhattunk, csak arra nem, hogy ez a kis csapat még most mutatkozik be először közönség előtt, olyan összecsiszolt játékot mutattak. Bár a trió megnevezésében mindenki egyformán szerepel, a „leader” vitathatatlanul a Hammond varázslója: Premecz Matyi. Lebilincselő, lendületes játéka a gyors számokban, érzelmes, de sohasem érzelgős szólói a balladákban nagy élvezetet jelentenek a hangszer kedvelőinek. (Az elmúlt félévszázad során sajnos a giccs felé hajló játékmóddal és hangzásvilággal sokat rontottak az orgona „renoméján”, nemcsak a korábban említett hölgy, de az olyan „nagyságok” is mint a cseh Ota Cermák vagy Ken Griffin. A szigorú jazz puristákat még a hangszernek a rock műfajban betöltött szerepe is irritálta, pedig ott is voltak kitűnő művészek – és felvételek.) Matyi egyébként 2007-ben zongora szakon végzett a jazztanszakon. Nyilván nem ő az egyetlen a jazz történetében, akit zongoristaként megigézett a hangszer. Fats Waller-től, Count Basie-n át Oscar Peterson-ig hosszú a sor… Mindenesetre hazai pályán ilyen kitűnő művelője még nem akadt. Emellett remekül vezette az egész produkciót, az orgona klaviatúrájától szemkontaktussal kontrollálta partnereit. Kiemelten tetszettek szólói a „Cold Duck”-ban, az „In Love”-ban és a „Foolish Things”-ben. Azt hiszem Jimmy Smith is örült a mennyei jazz arénában hallván ezt. Ávéd Jánost sem kell bemutatni a hazai jazz fejlődését kicsit is követő rajongóknak. Számtalan formációban és számos stílusirányzatban találkozhattunk vele az elmúlt évek során. A neve alatt futó legújabb felállás a Balance, amely a múlt héten mind a BJC-ben, mind pedig a MüPában bemutatkozott. (A műsorfüzet találóan jellemezte játékukat „A váratlanság egyensúlya” címmel.) János az elmúlt évet a European Saxophone Ensemble tagjaként turnézta végig. Rendkívüli nyitottsága és alkalmazkodóképessége révén ideális játékos ebben a formációban is. Lebilincselő volt kíséret nélküli intro-ja a „Georgia”-ban és gyönyörű sound-ja a többi balladában is. Kár, hogy a gyors számokban olykor alig hallottuk, mert jobban kellett volna a szaxofont erősíteni a másik két hangszerhez viszonyítva. Juhász Márton megszólalásakor azonnal érezhető, hogy kiváló képzésben volt része. Lehengerlően dinamikus játéka szilárd támasz a másik két szólista számára. Nem is álmodtam, hogy ennyire jó dobos, tény, hogy mindössze egyszer láttam, mégpedig másfél hónapja a Szőke Niki Quartet november 30-i koncertjén. Nos, egy énekesnőt kísérni nem éppen emberpróbáló feladat egy jó dobos számára. Két nagyformátumú szólóval rukkolt elő: a „Take the Coltrane” című gyors blues-ban és a ráadás számban, a funky gyöngyszem „Alligator”-ben. Örömmel olvastam lapunk Lemezpolc rovatában Friedrich Karcsi tollából, hogy Marci Alex Baboian „Piano Bench” című albumán is dobol (sőt a lemez producere is), amelyen Ravel, Hindemith, Bartók és Erik Satie műveket dolgoztak fel. Végezetül már csak annak az óhajunknak adhatunk hangot, hogy bárcsak együtt maradna ez a nagyszerű formáció, és sokszor láthassuk őket a pódiumon. Egy CD pedig velük már a kívánságlista csúcsa lenne!

Márton Attila

Szöke Niki szépen ívelő pályájának egyik kiemelkedő állomása a közelmúltban neki ítélt Prima Primissima Junior díj. Az ifjú jazzdíva sok mindent elért fiatal kora ellenére, mindez kizárólag tehetségének és szorgalmának köszönhető. Két gyermek édesanyja, férje is a szakma kiválósága és a számára mindenekelőtt fontos családi élet mellett rövid pár év alatt a hazai jazzvokál vezető egyéniségévé küzdötte fel magát. Tegnap esti koncertje bárkit meggyőzhetett arról, hogy ez a díj kétségtelenül a megfelelő helyre került…

Biztosan nagyképűnek tarthat e sorok olvasója, ha azt mondom, hogy mindezt már évekkel ezelőtt megjósoltam. Mindenesetre volt szerencsém négy évvel ezelőtt Niki debütáló albumáról írni több lapba, sőt azóta is minden CD-jéről írtam egy, vagy olykor két médium számára is. De ugyanilyen véleményének adott hangot Pallai Péter (a pénteki Harmónia Jazzműhely koncertek házigazdája) is Niki lemezeiről írott kritikáiban. „A magyar közönség még nem ébredt rá hihetetlen tehetségére, de legjobb jazz-zenészeink imádnak vele játszani…” – írta 2009 őszén. Jómagam pedig így írtam egy évvel korábban: „Adva van egy fiatal énekesnő remek hanggal, hibátlan intonációval, frazírozási képességgel és időérzékkel.” Majd ismét Pétert idézve: „Szép hangja mellett csodálatos művészi intelligenciával és hibátlan időzítéssel rendelkezik, olyannal, mint a legjobb hangszeres zenészek.” Nem véletlen tehát, hogy végre a hazai elismerés is nyilvánvalóvá vált, de a közönség dicséretére legyen mondva, koncertjei már évek óta telt házakat vonzanak. Hogy a nemzetközi sikerről is beszámoljak, immáron („Golden Earrings” című bemutatkozó CD-jét követően) négy (!) albumát egy jelentős japán cég adta ki és még karácsony előtt felveszik a legújabbat is. (Érdemes rákattintani honlapunk Sztárinterjú rovatában főszerkesztőnknek Nikivel folytatott beszélgetésére, amelyben a legfrissebb információkat lehet megtudni „elsőkézből”.)

A péntek esti koncertet a Harmónia Jazzműhely másik szervezője-vezetője Kerekes György nyitotta meg, ezúttal nem a dobossal indítva az előadóművészek beszólítását, hanem az ünnepelttel. Nagy ovációval fogadtuk a népszerű Nikit és zenésztársait: a zongorista Szakcsi Lakatos Robit, a bőgőnél Niki férjét Barcza-Horváth Józsit és a bostoni Berklee College of Music zeneiskolából nemrégiben hazatért dobost, Juhász Marcit.

Niki művészetét a jó értelemben vett eklektikus repertoár jellemzi. Már a legkorábbi időktől kezdve olyan jazzénekesnő, aki nem „ragadt le” a standard-ek világában, bátran nyúl a pop, a progresszív rock, vagy akár a crossover irányzathoz is (azaz klasszikusok „jazzesítve”), s teszi ezt olyan magától értetődő természetességgel, mint amilyen egész lényéből sugárzik. Nem csoda, hogy egy Stevie Wonder számmal indított (Visions), de mindjárt ezután egy vérbeli jazz téma – Thelonious Monk „In Walked Bud” című lendületes darabja – dobta fel a hangulatot. Niki legutóbbi – „Inner Blaze” (azaz Belső tűz) című CD-jének címadó dala következett, amelynek komponistája a régi barát és zenészpartner Oláh Szabolcs (a debüt-album közreműködője), szövegét pedig Niki írta. Itt mondanám el gyorsan, hogy mostanában nálunk, de alighanem világszerte kialakult egy olyan – nem feltétlenül akceptálható – elvárás a zenészekkel és persze az énekesekkel szemben is, amely szinte kötelezővé teszi, hogy minél több saját szerzeménnyel kell szerepelni. Nos, ez nem mindenkinek sikerül, hiszen attól még lehet valaki remek előadóművész, ha nincs különösebb tehetsége a komponáláshoz (és persze a szövegíráshoz, ami külföldi terjesztési szándék esetén lehetőleg angol kell legyen). Szerencsére ez Nikiék esetében nem probléma, mert ő maga is remekül komponál és versel, de Barcza-Horváth Józsi és Szakcsi Lakatos Robi is jobbnál-jobb dallamokkal bővítik a repertoárt. Ennek ellenére dicséretesen megtalálják a helyes arányt a saját és a „hozott anyag” között, mind a koncertjeiken, mind pedig a lemezeken. Szóval a következő dal, az „Another Place” a házaspár szerzeménye volt, mégpedig a „Shape of My Heart” című CD-ről. A gospeles ihletésű „Everyday” című remekművet (Robi és Józsi szerzeményét, Niki angol és magyar szövegével) Niki – mint az „Inner Blaze” című lemezen is – csak Robi zongorakíséretével adta elő – ezúttal azonban magyarul (természetesen „Minden nap” címmel). Ez valami olyan emelkedett szépségű produkció volt, amelyet nem is lehet szavakkal kifejezni, Mahalia Jackson gospeljei váltják ki ezt a hatást a hallgatóból. Még egy másik lelket simogató dal is elhangzott az első szettben, mégpedig George Michael „Jesus to a Child” című száma. Hogy milyen sokoldalú művész is Niki, annak illusztrálására elmondom, hogy az egyetlen latinos dallam, Antonio Carlos Jobim „No More Blues” (Chega de saudade) című bossa novája volt, amit persze portugál nyelven tolmácsolt, de végül is négy nyelven énekelt tegnap este: angol, portugál, olasz és magyar nyelven, és mindezt remek artikulációval. Az első félidőben az „All or Nothing at All” képviselte a Nagy Amerikai Daloskönyvet, hiszen egyáltalán nem a „lerágott” standard-eket hallottuk, de ez is olyan hatásos előadásban szólalt meg, hogy direkt üdítőleg hatott.

A szünetben örömmel kerestem fel Nikit és gratuláltam a kitüntetéséhez. Mivel egy interjú kapcsán tavaly jártam is náluk, így a gyerekekről, szüleiről is érdeklődtem. Örömmel hallottam, hogy új lemezén a papája is közreműködik egy számban cimbalmon. Mindezt azonban ő is megosztotta a közönséggel, egyébként is remekül kommunikál, nagyon természetes egyszerűséggel, de magvas mondanivalóval köti össze az egész műsorát.

A szünet után egy „Nyár” (Estate) című olasz dallal indított, amelyet olaszul énekelt, csak a végén tért át angolra. (Ez nem szokatlan a nemzetközi gyakorlatban, pl. a bossa nova hullám idején minden ismertebb dalnak volt angol szövege is, amelyet a portugál szöveggel felváltva használtak egy számon belül is.) Niki elmondta, hogy a java csak most jön, ezzel szinkronban a szám címe is „The Best Is Yet to Come” volt. Ezután beszélt új lemezéről, amelyen klasszikus szerzők műveit dolgozzák fel. Ízelítőül egy Samuel Barber és egy Jules Massenet művet mutatott be. Ettől aztán még hatásosabb volt a vérbő jazz standard Sonny Rollins „Oleo”-jának frenetikus előadása. A rendkívül visszafogott saját daloskönyvből következett egy személyes, családi vonatkozású darab, a „Mornings to Remember”, amellyel elvileg be is fejeződött (volna) a koncert. A közönség meg nem szűnő vastapsa rábírta a négy művészt, hogy ráadást adjanak, csak még azt nem tudták, hogy ez három szám lesz. Először a nem túl sokszor idézett, de annál jobb amerikai standard, az „Almost like Being in Love” következett, amelyről Niki is elmondta, hogy egyik kedvenc jazz melódiája. A második ráadás szám Thelonious Monk fülbemászó, közismert és népszerű, mégis viszonylag ritkán játszott és főleg vokálisan ritkán előadott „Blue Monk”-ja volt. Végül pedig a – csak Niki és Józsi interpretálásában előadott – Beatles siker (Paul McCartney) „Two of Us” című dala zárta le a programot, amelyben Józsi ismét nagyot „domborított”, a remek játék mellett a nagyujjával a hangszer testét is felhasználva a ritmus hangsúlyozására.

Most akkor ejtsünk szót a kíséretről is. Mindhárman a hazai jazzelit képviselői. Robi (1975) évek óta nemcsak kísérő, de zeneszerző is, emellett persze másokkal is muzsikál, nemrégiben pl. Bolla Gábor Münchenben felvett CD-jén zongorázik. (Jövő pénteken, december 7-én éppen a BJC-ben lép fel ismét, de most Pecek Lakatos Krisztián és Balázs Elemér társaságában.) Monkos, máskor Tyneres olykor pedig Jarrettes futamai lelkes tapsot váltottak ki a hallgatóságból. Józsi (1974) gyönyörű bőgő-soundja mindig lenyűgöz, bőgősökben sem szegény hazai jazzéletünk egyik legkiemelkedőbb előadóművésze és komponistaként is előkelő helyet foglal el. Természetesen legkevésbé Juhász Marcit ismerem, de tegnapi teljesítménye meggyőző volt, kifogástalanul játszott! Nyilvánvaló, hogy énekest kísérve egy jó dobos aligha mutathatja be teljes „arzenálját”.

Márton Attila

…

Rajtuk kívül is hallottunk egy produkciót, amelyik tudja ezt a nagy titkot: fiatalok „régi” zenét hic et nunc játszanak, áttételek, csavarok nélkül, és a dolog művészileg teljesen érvényes. Az együttes vezetője, a dobos Juhász Márton, Fenyvesi Márton gitáros, Lakatos Sándor „Szoszó” altszaxofonos és Farkas Norbert bőgős huszas éveikben járnak. A kvartett nagy része egyébként MNM trió néven aktív, „Szoszó” inkább m.v. csatlakozott. Ők négyen nagyon sokat tudnak a kb. ötven évvel ezelőtti zenéről. De ez jazz. Tehát a mainstream vagy akár az old-timer stílusok ugyanolyan élő zeneként játszhatók, mintha ma alakultak volna ki. Ezt a paradoxont csakis a jazz improvizatív jellege oldja fel. A fiatalok különböző formájú megmérettetéseinek és a jazz tanításának széleskörű elterjedése (Magyarországon is, felsőfokon is) csak előtérbe állítja ezt a látszólagos ellentmondást. Aligha válhat valaki igazán nagy alkotóvá a jazz fő sodrának, a legtöbbet játszott, integratív stílusának a fölényes tudása nélkül.

…

Zipernovszky Kornél

Hülye vagy, ma játszanak a spanyolok! Ezzel a válasszal szembesültünk, mikor felvetettük amúgy zenebolond cimboránknak az esti koncertre való indulás szándékát. Ezt a kis momentumot pedig azért említjük meg csupán, mert ha valami bekavarhat a fesztivál látogatottsági mutatóiba, akkor az egyfelől a nemzetek labdás háborúja lehet, meg még valami, de az talán még jobban. A meteorológiai előrejelzések azt ígérik ugyanis, hogy a héten az időjárás az éppen most is dúló szélviharos, ‘alighúszfokos’, ‘nukunapsütéses’, tehát márciust idéző lesz. Ez a hétfő esti templomos gospel-, és a Country Klubos kiskoncertet még nem annyira, ellenben a főtéri nagyszínpados-sátras programokat előreláthatólag nagymértékben befolyásolni fogja, és nem pozitívan természetesen.

Nem vészmadárkodni akarunk, sőt, de mint azt már évek óta gondoljuk, és hangot is adtunk neki, sem maga a stílus, sem pedig a fellépő zenészek nem passzolnak a főtéri sátorba. Ha nem láttunk és hallgathattunk volna meg eddig nagyon sok hasonló fesztivált és koncertet, kis hangulatos klubokban, illetve a csillagos ég alatt, valószínű mi sem ágálnánk ennyire. De hát így jártunk, és ezért most is kötelezően megjegyezzük, hogy ezen jó lenne változtatni. Persze megértjük azt is, hogy ha mindenki által belátható lenne a színpad, akkor elveszne a belépti díj hozománya, ergo elesne a fesztivál a bevételtől, amibe vélhetően bele is bukna. Csakhogy, ha nem is sok, de pár hely szinte adja magát az eseménynek, mi most csak egyet emelünk ki, mégpedig a Történelmi Témaparkot.

A város központjában van, ráadásul gyönyörű helyszín, plusz szinte teljesen kihasználatlan, és kintről be sem látni. Jó idő esetén teljesen épkézláb megoldás, és mielőtt még bárki nekiállna morogni a bajsza alatt, hogy mi van akkor, ha esik, nos jó pár ugyanekkora sátor simán elfér odabenn vésztartaléknak. Természetesen nem vagyunk tisztában a tulajdonviszonyokkal – egyelőre nem is akarunk. Mindenesetre kötelességünknek éreztük előhozakodni véleményünkkel, természetesen mindezt csakis építő jelleggel tettük. Bízunk abban, hogy a szél elcsitul, és nem szól bele a kedd estén induló sátras műsorokba, mert most délután még mindig ő a legnagyobb fúvós városunkban.

A vasárnap esti az Óperint utcai “kantriban” megtartott első eseményt – amely az improvizációs tábor tanári karának koncertje volt – kihagytuk, a hétfői a szintén Óperint utcai Evangélikus Templomban fellépő The Johnny Thompson Singers gospelkórus kora esti előadásán azonban már megjelentünk – igaz alkalmi kollégánk csak pár fotó erejéig -, mint ahogy a Country klubban fellépő Juhász Márton Group feat. Alan Benzie örömzenélésén is.

Az este kilenckor kezdődő Juhász Márton Group feat. Alan Benzie koncertje pontosan megmutatta, hogy a jó jazz bárkit magáévá tud tenni. Éppen hétfői hangulatú, alulról finoman építkező, nem hivalkodó, érzelemgazdag bő másfél órát kaptunk a ránézésre is színes négyestől. Sok információnk nem volt előzetesen róluk, mindössze annyit tudtunk, hogy tavaly alakultak a patinás Berklee College of Music diákjaiból. Juhász Márton dobos mellett Dylan Coleman basszuson – ezen estén nagybőgőn – és Jonathan Orland szaxofonokon a tagság. Hozzájuk csatlakozott ez alkalommal Alan Benzie zongorista.

Amit pedig a négyes bemutatott az mind az ínyenceknek, mind pedig a kevésbé értőknek és érzőknek is élményszámba ment. Igaz azonban az is, hogy az ülő teltház vélhetően a stílusközelieknek volt köszönhető, hisz a feltűnően fiatal közönség a kurzus -improvizációs tábor- résztvevőiből tevődött össze. Nagyon kevés helyi arcot láttunk, ellenben a letámasztott hangszerek számában ezen a hétfő estén biztosan ez a kis klub vitte az országos pálmát. Többek közt a szaxofon-fenomén Tóth Viktor is tiszteletét tette a helyszínen, aki az Improvizációs tábor egyik tanára az idén. Az első egy óra finomkodós és könnyed volt – számunkra kicsit meglepő módon -, lassan kibontakozós, míg a második részben már belelendülgettek-alámerülgettek sajátságos stílusuk mentén az erősebb hangszerkezelés adta lehetőségekbe is.

Az európai hatások és az amerikai standard sajátságos keveréke zenéjük, amit temperamentumban is csak a swingig fokoztak, a kakofónia szinte nyomaiban sem volt fellelhető bennük. Mindamellett, hogy a magyar dobos a névadó a zenekarban, szinte ő szerepelt a legkevésbé, uszkve kiszolgálta a nagyszerű hangszereseket, akik szépen sorban hozták témáikat. Nem volt tobzódás, egymás hangjába vágás, egyszerűen egy szép koncertet adtak. Nem teszünk különbséget, nem is tehetünk a zenészek közt sem hangszerkezelési, sem pedig stilisztikai szempontból, hisz mindannyian hozták, amit kell. A nagybőgős Dylan Colemant mégis kiemeljük ránézésre szimpátia okán, félrecsapott baseball satyijában, trottyos gatyójában, laza testtartásában és mindenttudó félmosolyában minden benne volt, amit a magunkfajta egy zenésztől elvárhat. Semmi hivalkodás vagy sallang, csak a megszólaló zene iránti alázat, egyszóval hitelesség. Természetesen mind a négyükre igaz mindez, csak ez a srác vibrálásával kitűnt közülük is. A szaxofonos Jonathan Orland volt egyedül, aki, amikor nem játszott épp, szinte mozdulatlanul és merev arccal várt a sorára, de amikor fújt, az feledtette ezt a furcsaságot. A zongorista Alan Benzie fogta le ezen a napon a legtöbb hangot közülük, néha szemmel és füllel követhetetlen módon zakatolt a billentyűkön, teljes testével adva hangsúlyt játékának. A jó koncert fő ismérve az, hogy szinte elillan az idő közben, mi is hitetlenkedve bámultuk óránkat, hisz háromnegyed tizenegyet mutatott, pont dupla annyit, mint amire a kezdésüktől számítottunk. A kötelező ráadás után jammelésben folytatódott az este, azonban mi ezt már nem vártuk meg, fogtuk a hételeji élménycsomagot, és hazasiettünk vele.

Soha eseménytelenebb évkezdést nem kívánunk már nem is annyira csendes kisvárosunknak, hisz alig csitultak el a Mediawave hullámai, ismét minőségi zenék és programok közül válogathatunk. A vájtfülűek is megkapják, ami jár nekik, és a lakossági fogyasztók is megfertőződhetnek minőséggel, nem beszélve arról, hogy mindkét fesztivál fontos része a tanítás, ami pedig valljuk meg, ránk is fér.

Vidaotone

…

A közönség egy része becsoszog a terembe, ahol hűvös fogad mindannyiunkat, és a Fenyvesi Márton, Juhász Márton, Horváth Balázs, azaz M3 trió. A programban még Soós Márton kezelte a bőgőt, így könnyen kitalálhatjuk a névadást is. A fiatal gitáros, Fenyvesi Márton vezette trió már jóval fajsúlyosabb jazzt játszik, mint amit kint hallhattunk, érthető módon nem is vagyunk sokan, de pont elegen, hogy nagy ovációban törjünk ki. A kompozíciók központjában a tompahangú, lebegős gitár áll, figyelni kell, mert nem konkrét, könnyen érthető dallamok vannak, hanem egy érzést adnak át a nem megszokott harmóniákra rátalálva. Sláger az tuti nincs, van helyette egy pozitív életérzés, ami a zenéből árad és nagy erő jön le a gitározásból is. A szólistát jól kísérik a társak, a bőgő a szilárd pont, rá mindig lehet támaszkodni, ha kicsit elvesztenénk magunkat, a klasszikus, kötött játék jól ellenpontozza a dob szabadságát, aki néha csakúgy odavág egyet a halkabb részekben is. A lassabb részekben keveset és finoman játszik, sok cint használ, de a gyors részben erős húzást dobnak össze. Nagyon együtt van a három zenész, jól használják ki a lehetőségeiket, átjön a fiatalos lendület, és a kintivel ellentétben szépen hallunk mindent. Bonyolult kompozíciók hangzanak el, sok gitárszólóval, amiktől még a témát sem lehet mindig megkülönböztetni, mert nem a megnyugvást nyújtó harmóniák és a fülnek kedves dallamok világában vagyunk, hanem a szabadabb önkifejezés és pillanatnyi megfejtések országában. A legszebb rész egy szólóban előadott bevezetés, lebegő harmóniák, pehelykönnyű dallamok születnek, és ahogy súlyosodik, úgy lesz több hang. Nagyon izgalmas és egyedi. Nekem sokszor Pat Metheny korai munkássága jut eszembe, de a szomszédom Bill Frisellt súgja, és elhisszük neki. De nem is ez a lényeg, hanem, hogy Fenyvesi Márton tehetséges gitáros. Az egyórás koncertet természetesen ráadás zárja, itt is a hallgatóra van bízva a megfejtés, segítség nem sok van. Bár jó zenét játszanak a srácok, de csak már a jazzt jobban ismerőknek ajánlanám, a többieknek ez riasztó és kaotikus lehet.

…